Dr.Info - Egészség és Életmódmagazin

Cikkek
Betegségek
Receptek
Intézmények
Közösség
Ma Etelka és Aletta napja van. Holnap Lázár és Olimpia napja lesz.
A+ A A-

Interjú Kántor Nórával, a Centrál Színház súgójával

Kántor Nóra

Kántor Nóra: „Mindenkinek módjában volna odaállni a könyvespolc elé, majd kiolvasni mindent, ami rajta van”

Utállak, Édim! – kaffantotta oda egymásnak két egypetéjű ikerpár olykor-olykor, a vadul dühöngő kamaszévei alatt. Hívják őket nyugodtan Kántor Tímeának és Kántor Nórának, mivel ez a nevük. Nórát – aki jelenleg a budapesti Centrál Színház egyik súgója és rendezőasszisztense – keszthelyi otthonában rohantam meg interjúzás okán. Totál hidegen hagyott, hogy a forróságban épp a nyári pihenőjét élte. A vonatról leszüretelve szupi, családias kis helyiségbe invitál, őrületesen finom ebédre. Majd a helyi kikötőben kötünk ki mi magunk is, ahol lélegzetelállító látvány tárul elém. Higgyék el, ha nem imádnám ennyire ezt a fantasztikus nőt, neki háttal ülve bámulnám egész nap a vizet. Én viszont Jellem vagyok, kérem, szóval kütyü bekapcs, szemkontaktust felvesz – és fú, de jól teszem! Közel két órás, lehengerlő kulturális fürdőzés jön. Sorjáznak a nagyobbnál nagyobb művésznevek, film- és könyvcímek, lassan kisebbségi érzéssel terjedek a padon: ugyan, hát ki vagyok, hogy félművelten újra meg újra diktafont merek emelni egy ilyen széles látókörű, okos, olvasott, művelt emberre?! Na, mindegy, nincs mit tenni, itt ülök. Jaj, szóljanak már rám, adós vagyok Nóriról némi önéletrajzi adattal. Zalaegerszegen született 1984. szeptember 11-én. Bioszból dinkáknak segítek: Timi ugyanott, ugyanakkor, ugyanazon mamától, papától. Mára mindkettőjüknek német nyelv- és irodalomtanár, valamint nyomtatott sajtó szakirányú kommunikáció szakos bölcsész diploma lapul a fiók mélyin. Ezen utolsó mondatomat próbálják elsőre érteni, mert olyan hosszú, hogy még egyszer nem tudnám leírni! Menni fog, tudom. Viszont tudják, mit? Csapjunk a közepibe’…

Nóra, ki tudtad pihenni magad, indulhat a diktafon? Tegnap nyilván heveny olvasás sodort éjszakázásba, mert bőszen lapoztad Bara Margit színművésznőről a… mit is?
– Odze György Sorstöröttek című könyvét, de azzal már végeztem. Most Szabó Magdától forgatom az Alvók futását, ami egy fantasztikus elbeszéléskötet. Aludni viszont a macskánktól nem tudtam, mert hajnali három és hét között nyávogott, hogy éhes, hozzám bújt, tapicskolt, dorombolt, miközben éhes lettem, szomjas lettem, szóval úgy reggel hét körül végre sikerült elszenderednem. Ezek után, hogy érjek ide mondjuk reggel kilencre interjút adni?

Jaaa, cica áll e botrány mögött?! Akkor minden meg van bocsájtva…
– Amíg nem volt saját macskánk, még csak nem is szimpatizáltunk velük, sőt! Ráadásul allergiás vagyok a szőrükre, végigkönnyeztem őkelmétől az éjszakát, de mit tegyek, ez van. Mi az ikertesómmal eredetileg kimondottan kutyabarátnak számítottunk, például tíz évesen minden előzetes bejelentés nélkül haza állítottunk egy kölyök tacskóval…

Na, azt hány fokos volt vele a repülési szögetek otthonról?
– Szerencsére jól alakultak a dolgok, bár a szüleinknek igencsak elkerekedett a szeme, hiszen addig kimondottan szófogadó, jó kislányok voltunk. Nem vetemedtünk előtte semmi hasonlóra, de annak a pici tacsi fiúnak képtelenek voltunk ellenállni. Biggy Boy lett a neve, és a családból igazán mindenki szerette. Egyébként kimondottan kedvelem az állatokat…

Akkor miért kultúrosnak mentél végül és nem Kürgüzfalvára lódokinak?!
– Azért, mert már gyermekkoromban tudtam, hogy ha felnövök, emberekkel akarok foglalkozni…

Akik ölnek, hazudnak, és bankot rabolnak, miközben a szajréból nem adnak…
– Nekem azért ennél jobb a véleményem róluk! Legalábbis némelyekről. Olyanokról beszélek, akiknek jó a közelében lenni, akiktől lehet tanulni. Olyanokról, akiknek izgalmas belelátni a gondolataiba, érzelmeibe. Kicsinek ugyan még fogalmam sem volt arról, milyen keretek között fog a dolog megvalósulni, de azt határozottan tudtam, hogy ez lesz az én utam.

Az az életszakaszod – Keszthely mellett – Balatonszentgyörgyhöz kötődik…
– Nem igazán… Az sms-ben Balatonberényt írtam neked… (mosolyog)

Kizárt dolog, az különben is Berényi, a Barátok közt-ből.
– Dehogy! Én Balatonberényről, a helyiségről beszélek, „i” nélkül! (nevet)

Jóvannaaaa, nem köll úgy megrökönyödni, nekem most csak a helyiség, és a történés nincs meg, viszont a keresztneved időnként egész jól eltalálom, nem?! Szerintem a ténykódorgás bocsánatos bűn egy firkásztól, nekem már tíz évvel ezelőtt felkiáltott Alföldi Róbert, hogy „Maga nem készült belőlem!”
– Abszolút az, minden meg van bocsájtva! (nagyon nevet). Szóval Berény számomra felemás emlék, mert gyermekként úgy éreztem, hogy a tesómnak és nekem szinte az összes nyarunkat elvette. Ez azt jelenti, hogy 1991–2010-ig gyakorlatilag minden napsütötte hónapot ott töltöttünk, mert apa teniszvállalkozásba kezdett két különböző pályán, aminek természetesen az egész család a szolgálatába állt. Anya például egyenesen a keszthelyi hivatalból rohant segíteni munkaidő után, mi pedig elvégeztük azokat a feladatokat, amiket életkorunknak megfelelően már el tudtunk látni. Főleg német vendégeink voltak…

Akkor ez az életforma adott egy olyan előnyt, amiért más komoly időt és pénzt áldoz: ingyen kaptatok a Nagybetűstől nyelvtudást! Emiatt édesapátoknak még a lába nyoma is csókot érdemel, nem gondolod?
– De gondolom, viszont ne felejtsd el, hogy kényszerből tanultunk meg németül. Sosem tudtam igazán szeretni, a későbbi tanulmányaim alatt sem, pedig végül főiskolai diplomát szereztünk belőle. A keszthelyihez képest eleve gagyinak tartottuk a berényi strandot, és azok a srácok, akik nekünk kamaszkorunkban tetszettek, Keszthelyen fürödtek. Hiába adtak a szüleink gyakran kimenőt, nekünk az is kevésnek tűnt...

Elismerem, hogy az akkor rajongott kishapsik fürdőgatyós látványa pótolhatatlan, végleg kimaradt esemény a Földtörténetben. Viszont tény, hogy előbb-utóbb mindig beköszöntött az ősz, jött az irány-surány vissza, és néztétek őket – felöltözve.
– Igaz… A keszthelyi, Egry József Általános Iskolában életem talán legfontosabb nyolc évét töltöttem. Köszönhető ez annak, hogy alsó tagozatban a napközis tanító nénim, Katonáné Rosta Hedvig a reformpedagógiát képviselte, és bevezette nálunk a humanisztikus kooperatív tanulási módszert, melynek csoportmunka az alapja, hiszen elsősorban arra épül. Hosszú ódákat tudnék zengeni erről a csodálatos pedagógus nőről, aki mára a barátunk! Életre szóló ajándék, amit abban a pár évben kaptunk tőle. Neki köszönhető, hogy közösséggé formálódtunk, megtanultuk segíteni egymást, figyelni a másikra, és kibeszéletlen konfliktus sosem maradt köztünk. Ez a gyermekkorban tanult attitűd döntő a mostani munkámban, mert a színészeket nagyon lehet kedvelni, de tudni kell őket jól szeretni! Úgy, ahogy igénylik, és nem a saját elképzeléseimet követve…

Ebben a csillagrendszerben mindenkit úgy kellene…
– Abszolút! Folytatva a témát, felső tagozatból kiemelném Polgárné Pósch Judit magyar-történelem szakos tanárnőnket, akit szintén nagyra becsültünk. A tesómmal eleve a magyar fakultációt vettük fel akkoriban, mert mindkettőnket a humán tárgyak vonzottak. Jaj, bocs az állandó többes számért, de olyannyira szoros a kapcsolatunk, hogy jóval túlmutat egy átlagos ikertestvérségen…

Nincs ezzel gond, minden zsurnaliszta álma, hogy egyet kérdez, kettőt kap! A jóból sosem elég, és ha belőled duplát látok, arra még nyugodtan ráihatok. A gimnáziumi évek következtek.
– Amit a helyi Vajda János nevű gimiben végeztünk el, de ez a döntés nagyon rossznak bizonyult, mert azalatt a négy év alatt sikerült teljesen padlóra küldeni az önbecsülésünket, önbizalmunkat. Ez a mi szabad, művészetet imádó szellemiségünknek túl szigorú, formalizált volt, így már az első évben lerontottunk a reál tárgyakból ötösről akár kettesre. Ugyanis magunk közt eldöntöttük, hogy mától csak azt tanuljuk, ami bennünket érdekel, a reál tárgyak pedig onnantól fogva nem tartoztak ezek közé. Sajnos, senkinek sem tűnt fel, hogy valami nem stimmel az oktatásunkkal, hogy az egykor kitűnő tanulók most hirtelen több tárgyból szinte bukdácsolnak. Sőt, én érettségin matekból szóbeliztem, mert az írásbelin meghúztak. Természetesen ott is szénné aláztak, hogy egy röplabdás nem sír, és jaj, ne bőgj, lefolyik a szemfestéked… Jól emlékszem, hogy miután végeztünk, hazafelé kettétéptem, és kukába dobtam az emléklapomat! Teljes kudarcnak éltem, éltük meg az egészet. Annak a négy évnek persze csodálatos barátokat köszönhetek, és tovább fejlődhetett a sportkészségünk, mert ott ugye bekerültünk a röplabda csapatba.

Mint labda?
– Neeem!!! Édesapánktól kimagasló labdaérzéket örököltünk, mert tizennyolc évesen már az NB1 B-ben „kézizett” a Veszprémi Építők csapatában, majd végül a tenisztrénerség mellett kötött ki. Ezért pici korunktól fogva rajongjuk az összes sportot, ahol labdát ütnek, rúgnak, dobnak. Pingpongban egyszer sikerült harmadik helyezést nyerni párosban, pedig fel sem készültünk! Az esélytelenek nyugalmával indultunk.

Kántor Nóra és Tímea édesapjukkal, Kántor Józseffel

Kántor Nóra és Tímea édesapjukkal, Kántor Józseffel

Jó, hogy mondod, most már tudom a siker titkát! Szólok majd minden Tokióba tartónak, hogy sutba a belső és külső motivációval… az edzés sem túl fontos…
– Örülni fognak…

Jöttek a főiskolás évek. Végül Székesfehérváron a Kodolányi János Főiskolán diplomáztatok.
– Az fel sem merült bennünk, hogy érettségi után ne ugyanarra a helyre jelentkezzünk. Annyira egyforma volt az ízlésünk, érdeklődési körünk, hogy a külön utakat „kilőhettük”, és nyilván a lakhatás is gazdaságosabb volt így. A humán tárgyakból jók maradtunk a gimnázium alatt is, ezért az első próbálkozásunk Pécsre vezetett. Ha jól emlékszem magyar – filmtörténet szakra. Na, most egy átbulizott este után, totál másnaposan nem sikerült rögtön eltalálnunk a felvételi napját, Fonyódról kellett hazatelefonálni a szüleinknek, hogy jöjjenek már értünk. Mikor a megfelelő napon mentünk, akkor meg olyan rendezőkről, művészekről kérdeztek minket, akikről addig nem is hallottunk! Emiatt végre kikötöttünk Hévízen, a Bibó István Alternatív Gimnázium és Szakközépiskolában. Ahova az általános után eleve mennünk kellett volna, mert nekünk kizárólag az a szabad, liberális légkör „jöhetett be”. Csak a lustaság nagyúr, és Keszthelyen a Vajda alig két percre volt az otthonunktól, ráadásul az összes barátnőnk oda jelentkezett. Mindegy… szóval, megint jó helyen tanultunk, végül Idegenvezető - Hostess végzettséget szereztünk OKJ-s kereten belül. A képzés alatt teljesen kikristályosodott bennünk, hogy valóban kommunikációval szeretnénk foglalkozni, és visszaszereztük a gimnáziumban széttaposott önbizalmunkat. Cseke Juli osztályfőnök csodát tett a lelkünkben, rendkívül laza, jó fej! A „vajdás” négy év után képes volt megértetni velünk, hogy nyugi, mi is jók vagyunk valamire. Majd következett a székesfehérvári Kodolányi János Főiskola, ahol német nyelv- és irodalomtanár, valamint nyomtatott sajtó szakirányú kommunikáció szakos bölcsészként diplomáztunk. Az a hely fantasztikus volt! Olyan nagy nevek tanítottak minket, mint Győrffy Miklós, Wisinger István, Ocsovai Gábor. Az óráik akkora élményt adtak, hogy ha kell, fizettünk volna, csak ott legyünk…

Utána – friss diplomával a sörös krigli alatt – gyütt a munka dandárja a „való világban”, ami nem műsor, hanem az Életetek…
– Nem, bár a gyakorlatomat az RTL Klubnál tölthettem, és reménykedtem abban, hogy talán valamikor majd végleges státusra hívnak. Aztán közbeszólt a nagy világválság. Mi 2008 júniusában diplomáztunk, viszont ősszel már rengeteg embert kirúgtak egyik napról a másikra. Így esélyem sem volt a maradásra, de a TV2-höz valahogyan még át tudtam szerződni. Épp webszerkesztőt kerestek a Sztárok a fejükre estek című reality show stábjába. Imádtam az egészet, és Zsemlye Anita személyében fantasztikus főnököt kaptam. Sajnos, ez sem tartott sokáig, ott is kezdődtek a kirúgások. Utána egy esztergomi hetilapnál találtam munkát. Januárban kellett kezdenem, de - ismét politikai okok miatt- csak áprilisig maradtam.

Kántor NóraFátyolossá vált a hangod… mi eleddig szétröhögtük a keszthelyi kikötőt, most pedig…
– Jól látod, ez egy fájó pontja az életemnek. Addig élveztem ott a dolgot, amíg kultúráról és sportról írhattam. Majd jött A Politikus, akinek a másfél órás beszédét illett teljes terjedelemben közölni. Akkor éreztem azt, hogy kell a munka, de nem mindegy hol, kinek és mi. Én nem bértollnoknak vagy gépelő kisasszonynak tanultam! A tesómnak meg az esztergomi tévénél inogott a státusa, és a két orgánumnak ugyanaz volt a tulajdonosi köre. Végül arra jutottam, hogy ha neki nincs helye Esztergomban, akkor én miért maradnék?

Ma már mindez csak rossz emlék. Jelenleg a budapesti Centrál Színházban súgsz, segédkezel asszisztensként a rendezőnek…
– Nekem ez az életem, ez a helyem a világban, én itt hazataláltam! Legalábbis egyelőre. A tulajdonos Puskás Tamás felesége nem más, mint az a Básti Juli, akinek az édesapja, a csodálatos színművész, Básti Lajos volt. Főleg ő kötődött Keszthelyhez, és ennek apropóján a házaspár immár tizenkilenc éve szervez ide nyáron szabadtéri előadásokat. Alapvetően ezek imádója voltam a nézőtérről, hát, ha nekem valaki kamasz koromban azt mondja, hogy egy napon a munkatársukként járok ide, azt kiröhögöm! Akkoriban még mindössze elérhetetlen vágyálom lehetett az egész. Gyermekkorunk óta rajongtunk a művészekért, a szüleink frászt kaptak, mert egyszerűen nem hitték el, mennyire szeretünk híres színésznőkről kis sztárportrékat szerkeszteni füzetekbe, albumokba. Sokszor ilyesmivel teltek a szombat esték, miközben jókat dumáltunk, ragasztgatva a fotókat, megjelent cikkeket egy-egy művésznőről. Pasikról sosem, mert azok fotói a falakon voltak, és nem igényeltünk hozzá szöveget. Szóval én mindig figyeltem a kultúra közegét, ezért láthattam meg 2010-ben a Centrál Színház felhívását, hogy PR-ost keresnek. Na, gondoltam, beküldök önéletrajzot meg motivációs levelet, abból bajom nem eshet. A második kör után felhívtak, hogy enyém az állás, csak más pozícióban. Ugyanis Vándor Veronika rendezőasszisztens szülni ment, az ő helyére kerestek embert. Természetesen fogalmam sem volt arról, mi fán terem ez a munkakör, de belevágtam. A debütálásom rögtön januárban Neil Simon Pletykafészek című darabja volt, amiben nem kisebb művészek játszottak, mint Básti Juli, Nagy-Kálózy Eszter, Rudolf Péter, Simon Kornél, Scherer Péter, Liptai Claudia, Bertalan Ágnes, Schmied Zoltán, Cserna Antal, Gats Éva. Ez pedig olyan névsor, ahol a haladóknak is megremeg a lába! Szerencsére hiába számítottam totál kezdőnek, viszonylag gyorsan vettem az akadályokat…

Hogyan fogadtak ezek a nagyágyúk? Genyáztak veled?
– Soha! Fél percig nem mutatták, hogy gőzöm nincs itt semmiről, pedig biztos jó páran érdeklődtek felőlem, és az elején nyilván lejött nekik a munkámról, hogy kezdőnek számítok a pályán. 2011 januárjától vagyok köztük.

És hányszor akartál meglógni titokban a férfi klotyó ablakán, hogy na, ebből elég?
– Akadt olyan szituáció, amiben azt éreztem, hogy itt a vége vagy elsírtam magam…

Könnyen sírsz?
– Nagyon! De nem csak dühömben, hanem a meghatottságtól is! Filmen, könyvön, zenén… Sajnos a súgón, rendezőasszisztensen sokszor csattan igazságtalanul konfliktus, viszont ezt el kell tudni viselni, hozzá tartozik a dologhoz. Tudod, rájöttem, hogy a színészek valójában nagyra nőtt óvodások, akik sosem ártanának, csak sok bennük a feszültség, idegesek, kiszolgáltatottak. Ahogy az elején mondtam, nagyon lehet, és nagyon jól kell őket szeretni, mert rendkívül szeretetéhesek. Fontos érteni a gesztusaikat. Ha súgó vagyok, rá kell éreznem, hogy az adott művésznek lila köd a szöveg vagy csak kivár? Hiszen ha túl hamar súgok, akkor maradjak csendben, hát mindössze hatásszünetet tartanak a színpadon, na! Ha meg kussolok, akkor leszólnak, hogy mi van, alszom? Az Alföldi Róbert rendezte Ibsen Kísértetek című darabjában egyenesen kislámpával ülök a nézők közt, szövegkönyvvel…

Miii? Te, Alföldi profi, nem jön rá, hogy ettől agyhúgykövet kap a néző?
– Ettől én kapok, mert a mellettem ülők előadás helyett sokszor a szövegkönyvemet nézegetik! Alföldi ilyesmit mindössze a színész miatt enged, mert annyira bonyolult, nehéz a szöveg, hogy nagyon kellek oda súgóként. Biztonságban akarja tudni a művészeket…

Na, megnyugodtam. Ha már színész-rendező jött szóba, én mindenhova odahozom Földes Eszter nevét, mert korszakos, kiemelkedő zseninek tartom. Aki neked sem közömbös.
– Ő valóban az, és felnőtt életem óriási ajándéka, hogy adatott még egy olyan őszinte barátság a sorstól, mint amilyet vele ápolok. Első közös munkánk az Angéla evangéliuma, avagy a réterdősi patkányfogó című darab volt. Kiss Márton rendezte, akinek én lehettem a súgója és a segédje is. Pokorny Lia és Papp János mellett Eszter játszott az előadásban. Fantasztikusan! Előtte Mátyássy Áron Utolsó idők című filmjében már láttam őt, de a színpadon egyszerűen elvarázsolt! Döbbenetes az a koncentráció, totális odaadás, intenzivitás, ahogyan felkészül egy-egy alakítására, és el sem tudod képzelni, milyen hamar „kész lesz” magában az adott figurával. Egy elképesztően mély lelkületű, jó szívű, okos és intelligens nőről van szó. Rendkívül gyorsan kapcsol, jár az agya, és kimondottan intuitív. Emiatt hamar átlát a szereplőkön, szituációkon, szélsebesen tud reagálni.

Osztom a véleményed róla, én rajongom, imádom, mindenben megnézem! Jó mástól is hallani ilyet, mert szerintem mostanra a szemétkedés, műveletlen primitívség a trendi, totál lebutították a népeket…
– Ebben igazat kell adnom neked. Boldogsággal tölt el, hogy én színházban dolgozhatok, a kultúra még megmaradt kis szigetén. Viszont az hazugság, hogy az embereknek nincs szükségük komoly, fajsúlyos dolgokra. Mondok rá példát. A Szkéné Színházban hét éve megy teltházzal Háy János Nehéz című darabja, Mucsi Zoltán főszereplésével. Az utolsó húsz percet és a tapsrendet végigsírtam! Nyilván kellett ehhez maga a zseniális írásmű, amit nagyon nem is lehetett elrontani, és kellett hozzá Bérczes László rendezése, valamint Mucsi Zoltán eget rengető játéka. Na, ilyenkor valóban boldog tudok lenni! Azt érzem, hogy a világ legszerencsésebb nője vagyok, hiszen amellett, hogy szuper helyen dolgozhatok – ahova imádok bejárni, ezért nem munkahelyként kezelem –, ilyenfajta katarzist élhetek át…

Kántor NóraSúgóként, segédrendezőként viszont mélymagmás anyázásokat, alacsonyan szálló műszakisokat. Manapság még a tesóknak sincs oka arra, hogy ne verjék egymást.
– Úgy tizennégy éves korunkig néha mi is verekedtünk, csak ráuntunk és abbahagytuk.

Jött a verbális küzdelem?
– Igen! Amikor aztán minden érvünk kimerült, időnként olyat vágtunk egymás fejéhez, hogy „– Utállak, Édim!”. Egyébként sosem volt komolyabb nézeteltérésünk. A színházban pedig mindig az az érdekes, hogy vajon mi áll az ordibálás, anyázás hátterében, egy adott konfliktus végül milyen módon, milyen okból csitul el.

Áramszünet jön, és nem látni, merre köll csapni! Dobálózni meg minek, mégsem húzhatunk szájon direktort nyerges vontatóval a sötétben. Ha humor, akkor neked ki a favorit?
– A régiek közül mindenek felett Hofi. Az újakat nézve Bödőcs Tibor. Ő nálam külön kategória.

Az „Addig se iszik” című könyvét országszerte majmolják, bár a magyarság alig fél ezreléke érti kit és miért cifráz benne, mivel nincs hozzá háttérolvasottság.
– Sajnos. Holott mindenkinek módjában volna odaállni a könyvespolc elé, majd kiolvasni mindent, ami rajta van. Nekem három éve nincs tévém, és jól tudom, mennyien tartanak ilyesmit háttérzajként. Mikor okosabb lenne, mondjuk Örkény Macskajátékát hallgatni hangos könyvről, nem? Én abszolút ateista vagyok, mégis szentül hiszem, hogy a lelket, a szellemet ugyanúgy kell táplálni, mint a testet.

Akkora a kulturális tudásod, hogy át kellene adnod. A pedagógus diplomád felhatalmaz rá.
– Egy napon talán eljutok odáig, csak kérdés, lesz-e rá még vevő.

Szülj gyereket, őt tuti érdekelné ez a sok kincs, ami benned felhalmozódott!
– Nem fogok! Nem is szabad csupán azért, mert ez a társadalmi elvárás! Önmagam el tudom tartani egy adott színvonalon, viszont vannak bizonyos igényeim, amikhez ragaszkodom. Hogyan etetnék, ruháznék, utaztatnék mást önmagamon kívül? ...Miből?

Nálunk mindig akad macskakaja, megruházom a porontyot, ha rossz és van egy rozoga rollerem, azt átíratom rád…
– Kösz! Máris beljebb leszek. Nézd, ez az egy életünk van. Nagyon nem mindegy, hogyan éljük le, mivel foglalkozunk, kinek mit mondunk, vagy nem mondunk, mert a szavakkal – akár elhangoztak akár nem –, iszonyatos sebeket tudunk egymáson ejteni. Nekünk, embereknek hatalmas a felelősségünk mások felé, számomra ennyi elég. Ateistaként elfogadom a halált az élet természetes végének, viszont kimondottan érdekel, hol leszek épp, milyen körülmények közt fog történni. Főleg az foglalkoztat, vajon, mire gondolok majd az utolsó földi perceimben? Nyilván függhet az addigi döntéseimtől, útjaimtól, örömeimtől, bánataimtól, sok dologtól. Ezért fölösleges volna olyasmibe kényszeríteni magam, ami nem nekem való. A gyermeknevelés például ilyen. Megadatott az a munkakör, amiben kiteljesedhetek, az a munkahely, amit annak sem tekintek, hisz’ az órámra sem nézek, mikor jár le a műszakom, és adattak körém fantasztikus emberek is. Hányan mondhatják ezt el magukról?

Hááát…
– Na, ugye! Én jelenleg az utamon, a helyemen vagyok! Nekem így kerek az egész, így van jól…

Fajkusz Lory

© Copyright 1993-2018 Dr.Info All Rights Reserved! / Minden jog fenntartva!