Ma Virgil napja van. Holnap Stefánia napja lesz.
A+ A A-

Martinek János: „Lehet, hogy én jó helyekre kerültem, de jó döntések nyomán!”

...avagy diktafonos ősmacera Martinek János kétszeres öttusa olimpiai bajnokkal

Martinek JánosMost, 2015-ben ünnepelte az 50. életévét és a 25. házassági évfordulóját. Fúúú, ha pöttyet ráinnék, menten csudi kis jóslatot rittyentenék a tenyeribűl babos kendőben, a sok 5-ös miatt. De nem igazán igényli, persze konstatálja, hogy ez számára a „jubileumok éve”.

Csak tanulni lehet tőle. Alázatot, életszemléletet, életszeretetet. Közvetlenséget, humort, derűt. Valahogy jó a közelében lenni. Kisugárzása magával ragadó, diktafonnal bénázónak is idegnyugtató. Tényleg csak tanulni lehet tőle. Például olyanokat, hogy afféle súlyos témákba sem kell „beledögleni”, mint az útkeresés vagy a gyász. Inkább fel kell tápászkodni - és menni tovább. Hisz’ ahogy Ady Intés az őrzőkhöz című versében mondja: „az Élet él és élni akar”.

Már az elején zökkenővel indulok. Eredetileg ugye negyed tíz körül vár a Magyar Sportok Házába, a második emeletre. Tudják, oda Pestre, az Istvánmezei út 1-3-ba. Ki is kocogok időre, az út – túloldalára. Kétségbe esek. Felhívom. „Nem jó helyen vagy, Bogárkám!” - mondja, majd higgadtan biztat, hogy gyűjjek már arrébb onnan. Jó! Lendületből lerohanom a hosszas szakaszt, végül csak rányitom az ajtót. Felnéz, biccent, picit majdnem mosolyog. Szerencsére látott már hülyét. Aztán közel másfél óra kötetlen, gördülékeny beszélgetés jön. Nem igazán a sportolóval, mert úgy gondolom, hogy aki tételszerűen bele akar mélyedni az eredményeibe, annak ott az internet. Különben is elmondta ezerszer, ezer fórumon, hogy tornászként indult Hamza Istvánnál, a mamája kosarazott és súlyt lökött, egy nővére élt, aki gyermekként korai halált ígérő betegséggel küzdött, de szerencsére akkor megmaradt. Olvashattuk, hogy a tornához nem volt jó alkata, viszont egy úszótanfolyamon Malaczkó István a Csepelbe irányította, ahol 1975-ben Ifj. Benedek Ferenc személyében igazi nevelőedzőt, pedagógust kapott. 1982-től pedig már a Budapesti Honvéd színeiben öttusázott. Az 1988-as, Szöulban nyert egyéni-és csapat aranyát egy ország könnyezte meghatottan. 1996-ban az atlantai olimpián egyéni bronzérméhez gratuláltunk. Jelenleg a Magyar Öttusa Szövetség megbízott főtitkára valamint programigazgatója, és még számtalan hivatal tagja. Díjai, elismerései önmagukért beszélnek. Patrícia néven egy lánya van, aki 23 éves.

Wuhh, de gyorsan repül vele az idő! Kazettát kell cserélnem, hogy rögzítsem a rögzítendőket. Nnnya, csak bekapja a szalagot a dög. Kazi repül az asztalra, kilógó szalaggal, a másik egy idő után végre forogni kezd, teszi a dolgát. Alanyom - nagy örömömre - nem túl feszengő típus: nyilatkozat közben lazán kezébe veszi a kis rakoncátlant, majd helyre teszi. Jé, megint van egy ép mini kazettám! A jelenet bájos, ám igyekszem nem beleröhögni. Szegénykémnek úgyis szétvihogtam másfél óráját. Dacára annak, hogy súlyos témákat említünk, valamint szóba kerül az elmúlt 30 év egyetlen „botrány gyanús” ügye. Emlékeznek, nem? Olaszban valahogy kizuhant a hotel harmadik emeletéről. Iszonyatos.

Máig képtelen vagyok felfogni a média akkori hangnemét. Az egész olyannak tűnt, mintha fogást kerestek volna rajta. Mindenáron mocskolták, besugallva, hogy lám, egy ennyire komoly Valaki is megbotolhat. Biztos részegen, sőt talán bedrogozva esett ki az erkélyről. Más öngyilkossági kísérletet sejtetett. Szomorúan néztem végig, ahogy magukat újságírónak vallók gátlástalanul köpik a Martinek nevet, csak hogy kielégítsenek pletykára éhes népeket. Jól lehet, amit letett az asztalra az tényleg megkérdőjelezhetetlen, mindenek felett álló és mélyen elismerendő. Sportbéli eredményei közismertek, és mint magánember is kuriózum: 25 évnyi házassága alatt nyilván jött szembe vele újabb nagy szerelem, de ő maradt annál a Storczer Beáta ex-tornásznál, akinek 1990-ben igent mondott. Nem a huszadik szeretőjével int neked a plázában, pedig még mindig jóképű, sőt már a lányát is nézték barátnőnek az oldalán. Csinálják csak utána mindezt huszadrangú firkászok! Tegyenek le ennyit a köznek, szolgáljanak így a klaviról! Hogy ismét a fenti versből idézzek, szerintem Martinek Jánosnak a nagybetűs „Nem azért adott annyi szépet/ Hogy átvádoljanak most rajta/ Véres s ostoba feneségek”.
Szóval, kedves kollegák és kolleginák - hogy stílszerű legyek egy öttusában komoly eredményeket felmutató sportolónál - több tiszteletet egy ilyen „Kalibernek”. Jóval többet! Megérdemli.

Háhh, mit szólsz, már elsőre nem találok ide, ráadásul negyed tíz helyett fél órával később esek be egy volt őrnagyhoz. De biztosan futottál már „lyukra” újságíróval.
− Persze! Épp nem rég történt, hogy valaki bejelentkezett, aztán nemhogy nem jött, de még fel sem hívott. Te legalább hívtál, jöttél, és egyáltalán nem beszéltünk fix időpontról…

Meggyőztél, lepattintom a lelki vezeklőövet. Rád jellemző a pontosság?
− 
Igen. Szerintem jobb 5 perccel előbb érni valahova, mint 1-el később, viszont ha a gyerekkel megyek, akkor sűrűn „megcsúszunk”, mert szereti húzni az időt…

Nézd, Patrícia lyányod’ egy fiatal nő, aki nyilván sminkel, hát hol fested te magad?!
− 
(mosolyog)
Én sehol, de ha neki azt kell, akkor kelljen előbb, hogy legyen ideje rá!

Á, ha előbb kel, tuti nem alussza ki magát...
− 
(még jobban mosolyog)
Akkor előző nap feküdjön le korábban! Ötleteim nekem is vannak...

Na, hiszen! Te vagy az apja, te nevelted úgy, hogy későn feküdjön és másnap még később keljen!
− 
Neeeem, nem! Ez nála magától alakult ki! (jóízűen nevet)…

Jó, tessék, eredetileg akkor hogy neveltétek Beával?
− 
Mi elég szigorúan fogtuk, fegyelemre tanítottuk, de hagytuk, hogy széles legyen a látóköre és minden kipróbáljon, amit szeretne. Arra törekedtünk, hogy ő döntsön a sorsáról. Középiskolának például maga választotta a Kölcseyt, ráadásul sport tagozatos osztályt, mert nyilván nem tudott, nem akart elszakadni a családi hagyományoktól. A sorban volt úszás, torna, tenisz, tollaslabda, és az első, amiben versenyzett, a görkorcsolya. Majd az anyuka nyomán jött az aerobic, amit versenyszerűen űzött egészen junior korosztályig. Jelenleg csak időnként jár el az anyukához edzésre, szóval vannak fellángolások, és elsatnyult időszakok. Mára persze inkább „baráti” köztünk a viszony, hiszen huszonhárom éves. Ilyenkor a gyerekek kezdenek kirepülni, ő viszont szeret otthon lenni, jól elvan velünk, Próbáljuk úgy terelgetni, kísérni, segíteni az életben, hogy jó legyen neki...

Martinek János és lánya, Patricia

Ebben a fellángolás–elsatnyulásban manapság tiszta apja, nem?!
− 
Na, ez nálam azért más! Én a pályafutásom befejezése után elhatároztam, hogy tíz évig nem csinálok semmit. Azóta eltelt tizenhat…

Mit mondjak, tényleg más... de hogy miben?
− 
Abban, hogy a sportoló szakaszom huszonöt évébe tettem bele annyi munkát, amire nyugodtan mondhatom: fusson már az, akit kergetnek! Igaz, lóval még bármikor meg lehet mozgatni, és szóba jöhet nálam a labdarúgás is, de szigorúan a kapuban, hogy ne kelljen sokat rohangálni. Ha jó az idő, a családdal biciklizünk. Az egész viszont rég nem arról szól, hogy égessem a zsírt, hanem arról, hogy jól érzem magam közben.

Sosem ragoztad túl a médiában, de Patrícia születése életed egyik nagy élménye...
− Akkoriban jött divatba az apás szülés, tehát az eseményen végre ott lehetett a férfi nem. Én még aktívan versenyeztem, és Bea „ideje” pont egy francia meg egy római világkupa közé volt kiírva. Úgyhogy mondtam neki, ha azt akarja, hogy ott legyek, akkor öt napja van szülni! Ami szerencsére a harmadikon aztán sikerült. Természetesen a lányom már akkor is eleve tartott egy kis késedelmet. Láttam, ahogy jön ki a feje, majd én kaptam kézbe először, és adtam át őt a feleségemnek fürdetés után. Ilyesmitől az ember még inkább magáénak tudja a gyerekét, mivel nem csak a megalkotásánál van jelen, hanem az érkezésénél is. Viszont az első hat évet Bea vitte végig vele, csak később kapcsolódtam be igazán a nevelésbe.

Ez olyan megható, mint mikor a szöuli olimpián egyéniben és csapatban a dobogó legfelső fokán álltál. Szoktál álmodni róla?
− 
Élménybeszámolókon még előjön az érzés. Az álmaimra viszont sosem emlékszem, mert úgy vagyok vele, hogy mikor alszom, akkor alszom! Olyankor teljesen ki vagyok ütve. Ha meg valaki arra panaszkodik, hogy közben horkolok, akkor mindig azt tanácsolom az illetőnek, hogy hallgatózás helyett szintén aludjon, és nem fogja zavarni. Egyébként a jelenség állítólag összefügg a testsúllyal, de szerintem aligha, mert versenyző koromban olyan vékony voltam, mint a húr, mégis horkoltam…

Huszonöt éve ugyanazon nő mellett teszed...
− 
Csak már másik szobában, mert alvás helyett ő még mindig hallgatózik, és zavarom!

Röhögök, röhögök, de tudod jól, hogy a válások magas számára célzok. Sosem jutott eszedbe, hogy motyót ragadsz, és ellépsz a „hallgatózó nő” mellől?
− 
Nem! Mindig úgy gondoltam, hogy ha valaki kimond valamit, tegye komolyan. Azt az igent 1990-ben én komolyan mondtam ki Beának, mert szerintem egymásnak voltunk megírva. A kitartás pedig mindig fejben dől el. Sajnos azt látom, hogy a mai fiatalok inkább kilépnek a kapcsolatból ahelyett, hogy szembe néznének a problémákkal és megoldanák azokat. Mi mindig az utóbbit tettük, nem „vágtuk el ollóval” az addigi életünket, hogy újat kezdjünk. Jó, ehhez nyilván bizonyos intelligencia is kellett. Különben Beában több a temperamentum, mint bennem. Ezért inkább én voltam az, aki kerülte a konfliktusokat, a veszekedéseket, mert nem láttam értelmüket. Huszonöt év alatt talán kétszer vesztünk igazán össze. A bajokkal eleve úgy vagyok, hogy három nap után el kell őket engedni tudatosan, hiszen ha folyton hurcolsz magaddal mindent, abba baromira bele lehet fáradni! Az bárkit le tud húzni a mélybe. Két lehetőség viszont mindig van. Az egyik, hogy idővel megszűnik, feloszlik az adott dolog, és akkor talán nem is volt annyira fontos. A másik, hogy esetleg megoldódhatnak a kiváltó háttér-problémák. Emiatt később vissza lehet nyúlni, és talán megoldható, lerendezhető lesz az egész ügy. A mai fiatalok sajnos túl sokat rágódnak, képtelenek az elengedésre, ami szintén baj…

Vagy csak nem találják a helyüket...
− 
Akkor lehet, hogy én jó helyekre kerültem, de jó döntések nyomán! Mikor lezártam egy életszakaszomat sosem fordult elő, hogy túl sokáig „kallódjak”, nem siránkoztam azon, hogy jaj, „mi lesz velem ezután”...

Mivel folyamatosan gyűjtötted a képesítéseidet. Folyton tanultál valahol valamit. Van villanyszerelőid, szakedzőid, masszőrid, ki tudja mid...
− 
Valóban szereztem annyi papírt, hogy akad olyan, amivel még a hátsómat is kitörölhetem! A hasznosak közt viszont ott van például a K-Active tape-lés…

????? (a zsurnaliszta ritka hülyén néz az olimpikonra, ő meg érdeklődve vissza)
− 
Tape-lést! Tudod, mikor színes szalagok vannak a sportolókon...

(Off: megüt a guta! Vajon miről beszél ez az ember, hát nem úgy néz ki, mint aki pszichiátriai kezelés alatt áll)

Mondd, te színes szalagokat tépkedsz??? Minek?!
− 
Nem tépkedek hanem vágok, ezt vágni kell! Egy kineziológiai módszerről van szó, amit még 1980-ban találtak ki a japánok, de nálunk csak most kezd elterjedni. 5 centi széles szalagokról beszélek – igaz, már van 7,5 cm-es is -, amiket különböző módon fel tudsz ragasztani a sportolóra. Nyújtható, tehát különböző erőhatásokat lehet vele létrehozni, mentesítve a terhelés alól inakat, izmokat. Nagyon jó tapasztalataim vannak erről a rehabilitációnál. Aztán létezik bőrtechnika, vagy keringést javító, illetve korrekció, stb., hát ilyenekre tudod hasznosítani…

Jaaa... (hurrá, tényleg nincs gáz vele!) A papírjaid mellett a titulusaid sorát sem könnyű összeszámolni.
− 
Itt talán már nekem is segítség kell a felsoroláshoz. Kezdjük talán azzal, hogy kuratóriumi elnök vagyok a Dr. Mező Ferenc Általános Iskolában. Megbízott főtitkár, programigazgató a Magyar Öttusa Szövetségben. Négy évig voltam a Magyar Diáksport Szövetség alelnöke. Aztán Balogh Gábornál szűkített elnökség jött létre, ami azt jelentette, hogy abban a pozícióban ugyan már nem funkcionáltam, viszont még mindig én képviseltem a Nemzetközi Szövetségben Magyarországot. Tehát nem lehetett megkockáztatni, hogy visszahívnak. Ugyanis új szavazásnál egyáltalán nem biztos, hogy megint magyar jutott volna tagsághoz, inkább az erősebb nemzet nyomta volna be oda az emberét. Én viszont nemzetközi szinten már megvetettem a lábam. Szóval első körben itthon először amolyan „villám-váltás” jött, csak két évre szavaztak nekem bizalmat. De ezalatt annyira bedolgoztam magam abba a kis csapatba, hogy utána újabb négy évig maradhattam, ami jövőre fog lezárulni. 

Ne zárjuk még a sort, mert Dr. Szabó Tünde - egykori bűbájos úszónőnk, aki 1992-ben Barcelonában 100 háton ezüstérmet nyert, ma több gyermekes anya és ügyvéd -, téged ajánlott maga helyett a MOB Sportolói Bizottság elnökének.
− 
Igen, de ez sem egyszerű dolog, mert nem vagyok MOB tag, ami viszont feltétel lenne ehhez a tisztséghez. Sőt, még több akadálynak kell elhárulnia…

Anyám... ez a bürokrácia diplomáciástól a sport rákfenéje, és az is marad. Olykor hülye döntésekkel. Pár éve például az borzolta a kedélyeket, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság – változtatás okán – több sportágat ki akart tenni a repertoárból. Köztük volt az öttusa.
− 
Sajnos mindig benne vagyunk a kieső zónában, mivel ez nem igazán tömegsport. Ez inkább egy aránylag kis létszámú, szinte „családias” világ, ahol mindenki ismer mindenkit, és nagy meglepetések nem érik benne az embert. Viszont kimondottan látványos, hiszen a lovaglásnál például ló és lovas harmóniáját éli át a néző, ami felemelő érzés. A vívás élvezhető küzdelem. Talán az úszás vonzhat kevesebb érdeklődött – a klasszikus úszóversenyek teltházas lelátóinak ellenére-, mivel az öttusa keretein belül a versenyző mindössze önmagával és az elemekkel küzd. Ami kívülről nézve esetleg kevésbé érdekes. Ezen viszont segített a futás összevonása a lövészettel, mert így még ez utóbbi is „látványosabbá” vált. Hiszen a direktbe felvillanó öt zöld lámpa jelzi, mikor milyen tempóban teljesítette valaki ezt számot, tehát mehet tovább futni. Aztán aki onnan elsőnek ér a célba, az a győztes. Mégsem fogunk soha megmenekülni a kiejtéstől, mert amíg a Nemzetközi Bizottság nem hoz olyan törvényt, ami védi a tradicionális sportágakat, addig erre mindig esély lesz. Ezeknek valójában védettségre lenne szükségük, hiszen az olimpiák története eleve velük kezdődött, és Coubertin báró sem véletlenül ragaszkodott hozzájuk az újkori indulásnál. Szerintem még a kételynek sem volna szabad felmerülnie, hogy szükség van-e birkózásra vagy öttusára az olimpián, nemhogy lecserélni őket…

Én a kvalifikációs rendszer behozását is utáltam, mert hirtelen többszörös EB, VB győztesek kijutása kérdőjeleződött meg olimpiai szempontból.
− 
Nem kérdőjeleződött meg! Mivel 96’-ban a bronzérmet már ebben a rendszer szereztem nyugodtan mondhatom, hogy aki direktbe’ nem jutott ki jó évközi szerepléssel, az ranglista alapján még ott lehetett az olimpián. Ez ma is így van. Az egyetlen probléma talán annyi, hogy az évközi versenyeken szintén kötelező a kvalifikáció, igaz csak négy tusában, mert a lovaglás nincs benne. Szóval, aki pont abban jó, annak… De hát ez ilyen sportág. Viszont érthető, mivel ez a legdrágább a versenyszámok közül, ráadásul az adott ország köteles biztosítani hozzá a lovakat...

Említetted, hogy a mai fiatalok kevés munkával akarnak elérni gyors és nagy sikereket. Nekik viszont mellőzniük kell azt a csapatbéli összetartozást, ami 1988-ban a szöuli olimpián Mizsérnek, Fábiánnak és neked megadatott...
− 
Ez is igaz. Ráadásul akkoriban akadt vagy tíz olyan erős versenyzőnk, akik közül bármelyik három nyerhetett volna. 96’ óta már csak egyéni versenyszámokat rendeznek az öttusában, viszont még mindig van, bárkinek négy éve van arra, hogy „odaérjen” az olimpiára! Egyébként nekem meggyőződésem, hogy ha Atlantában van még csapat lehetőség, akkor onnan is elhozhattunk volna egy aranyat. Hiszen volt hozzá az én bronzom, és Hanzély Ákos hatodik, Sárfalvi Péter tizenkilencedik helye. Szóval ott mindenképp veszítettünk egy újabb csapat érem esélyt, akár győzelmet. Viszont 2000-ben bejött a női vonal, ami pozitívum, hiszen mindössze négy évvel később kaptunk cserébe egy egyéni bajnokot Vörös Zsuzsanna személyében!

Jó, de azóta... csak várunk és várunk...
− 
Te, ha belegondolunk, akkor Török Feri is várt vagy tizenkét évet ránk! 1976-ban vette át a stafétát kapitányi tisztségben, és csak 1988-ban nyertünk olimpián. Mi magyarok valójában mindig ott vagyunk a legjobban között. Nézd meg Vörös Zsuzsa 2004-ben nyert aranyát, de említhetném előtte a 76’-os montreáli csapat bronzát, 80’-ból Szombathelyi Tamás ezüstjét, Varsóból az „ellen olimpiáról” Fábián egyéni-és csapatgyőzelmét. 92’-ből Mizsér barcelonai egyéni ezüstjét, amire sajnos nem szoktak emlékezni, pedig óriási bravúr volt. 1996-ban jött az én bronzom, 2000-ben meg Balogh Gábor ezüstje. Londonban Marosinak egy bronza. Tehát jó ideje mindig van magyar a dobogón, és bízom benne, hogy ez a hagyomány folytatódik...

Marosi nekem nagy kedvencem!
− 
Ő egy igazán harcos típus! Ami nem mindig szerencsés, mivel ha valaki valamit „túlzottan akar”, az gátló tényező, és az illető könnyen veszíthet. A görcsös akarás sosem jó. Talán emiatt, talán másért nem úgy jöttek össze neki mostanában a nagy világversenyek, ahogy szerette volna. De szerintem meg tudja ismételni Rióban a harmadik helyét, sőt, talán annál jobb helyezésre is képes.

Szóltál már neki, hogy ne görcsöljön?
− 
Így direktben még nem, de a dolog „megér majd egy misét”! Különben sem én vagyok az edzője, hülyén venné ki magát, ha beszólogatnék. Egyébként inkább versenyen szoktam tanácsot adni, az viszont már a másik félen múlik, hogy elfogadva beépíti-e a maga kis sportvilágába.

Talán az is fontos számára, hogy komoly elismerést kapjon a bronza után...
− 
Amit természetesen megkapott, pedig mi magyarok örök elégedetlenek vagyunk, nekünk csak az arany jó. Itthon mégis pont úgy ünnepelték őt, mint ahogy 1996-ban engem. Talán azért, mert a médián keresztül nagyon „átjött” ide a túloldalra az igazi, önfeledt boldogsága. Ádám jóval több figyelmet kapott, mint más, aki szintén a harmadik helyen végzett, csak nem túlzottan örült neki.

Kár, hogy nem lettél hivatásos edző!
− 
Mikor abbahagytam a sportpályafutásomat két lehetőségem ugyan lett volna rá, de nekem egyik sem tetszett. Sem a kitaposásos, sem a kihalásos. Magyarul vagy kitúrtam volna valakit a helyéről vagy megvárom, míg így-úgy, de kikerül a rendszerből. A harmadik ok, amiért nem lettem edző az, hogy ők akkoriban nagyon rosszul voltak fizetve. Viszont tizenhét évet versenyeztem a Budapesti Honvédban, ami predesztinált arra, hogy beöltözzek hivatásos katonának.

Vakon parancsokat teljesíteni, mint egykor sportolóként tetted?!
− 
Én nem azon a szinten voltam, hogy vakon parancsot teljesítsek, viszont nyilván akadt olyan helyzet, amikor fel kellett mérnem, hogy melyik út a célravezető. A rövidebb vagy a hosszabb? Persze ehhez is kell intelligencia. Átgondolni azt, hogy egyáltalán mit tehetek meg adott helyzetben és mit nem? Egyébként nagyon jól éreztem magam abban a közegben, mert szeretem az egyenességet. Néha versenyzőként is szükségem volt arra, hogy magamat irányítsam, de ott sem direktben. Mondok rá példát. Akadt olyan időszak, mikor még fontos verseny előtt is maximálisan kizsigereltek volna, ami főleg futóedzést jelentett. Erre bevallom, végül ellógtam egy hétfői futást. Utána hétvégén természetesen jól teljesítettem, hiszen ismertem magam. Pontosan tudtam, mire van szükségem és mire nincs. Legközelebb ilyen helyzetben már az edzőt bevonva tettem ugyanezt, és ugyanolyan jól versenyeztem, tehát nekem lett igazam. De említhetném azt az esetet, mikor valamelyik lovas edző nyomdafestéket nem tűrő hangon „méltatta” a teljesítményemet. Akkor is szépen odaügettem hozzá, és négyszemközt érvelve lerendeztem a vitánkat, míg más a lóról szólt vissza neki ugyanolyan hangnemben.

Fotózzák a fotózandót...

Apropó katonaság. Mondd, mit kerestél te talpig „ancúgban” az 56 csepp vér rock musicalben?
− 
Sokat, nagggyon sokaaaat, mert a filmes szakmában jól keresnek az emberek. Komolyra fordítva a szót, a sportolók és a színészek között hagyományosan jó a kapcsolat. Említhetném régebbről Sasvárit, Bubikot. Igazából úgy kerültem közéjük, hogy Madaras Ádám volt öttusázó lett annak a Pintérnek a „jobb keze”, aki kaszkadőröket tanít be például a harcjelenetekre, vívásokra, verekedésekre. Ő kapott lehetőséget arra, hogy több sportolót bevigyen a produkcióra. Navarette Pepe, Csák Józsi, Székely Zoli mellett engem is hívott. Az egész dolog ugyan egyfajta „kilengés” az életemben, de annyi pozitívumot, élményt adott, olyan impulzusokat élhettem át, hogy máig kiráz a hideg, ha meghallom a zenéjét. Ráadásul ez volt az utolsó szerepe Kaszás Attilának, és egyazon színpadon állni vele... az mindent felülmúl..

Át tudtad érezni '56 légkörét vagy csak vitt a művészek bohém világa?
− Csak vitt a bohém világuk, mert ha az ember nem él át valamit, akkor az esemény sosem lesz teljesen a sajátja. Hiába látja azokat az ezreket, akik ma saját hazájukból menekülnek.

Isten nyugosztalja Kaszást és Bubikot. Annyira derűsnek tűnsz, pedig megtépázott a sors, értek komoly tragédiák. Olaszországban egyenesen te kerültél életveszélybe, mikor kiestél a harmadik emeletről. Más ekkora reptáv után Farkasréten nyugszik.
− 
Én ezt a balesetet úgy fogtam fel, mint még régebben sportolóként a sérülést és kész. Szerintem rám nem is egy angyalka vigyáz, hanem sok, mert egy kevés lenne. Biztosan ez az oka annak, hogy még itt beszélgethetünk... vagy dolgom van, amit el kell végeznem még. Nem tudom. Azt hiszem, sok minden alapvetően el van rendelve, és fogalmam sincs, hogy mennyit tudunk rajta változtatni, mi elkerülhetetlen és mi az, amit magunknak alakítunk ki. Tény, hogy volt például három totálkáros autóbalesetem, és még élek! Az egyiknél mondták is, hogy kész csoda, mert abból a kocsiból kiszállni! Az, hogy alapvetően derűs vagyok, szintén fejben dőlt el. Szerintem az embernek élnie kell az életét, mégpedig lehetőleg vidáman, mert csak akkor tud úgy lángolni, égni, ahogy Lenni érdemes. Bármi történik, muszáj túllépni rajta. Nyilván nekem is nagyon fájt, mikor olimpiai előtt elveszítettem az apai nagyanyámat, aki rendkívül közel állt hozzám. A 96-os előtt pedig egyik sporttársam távozott, akiről kiderült, hogy a legjobb barátjának épp engem tartott. A temetésén még „beszűkült”, szinte „lóellenzős” lelkiállapotban voltam, az olimpiára koncentrálva. Utána itthon viszont felszakadt bennem minden fájdalom ezzel kapcsolatban. Idén vesztettem el a nővéremet, akinek egyáltalán a puszta létezésemet köszönhetem, mert gyermekkorban olyan betegségben szenvedett, hogy az orvos inkább újabb utódot ajánlott. Erre tessék. Azt a súlyos bajt legyőzi, most meg egy banális tüdőgyulladás elragadta... Ráadásul még élnek a szüleink, és nincs annál nagyobb fájdalom, mint mikor szülő veszíti el a gyermekét... Nincs nagyobb fájdalom, hát nem ez a természet rendje, hanem fordítva kellene, hogy legyen! A szívünkben, emlékeinkben kell őrizni a halottainkat. Ennyit tehetünk...

A gyermekek mindig a jövőt adják. Az öttusa szerencsére bent van abban a tizenhat sportágban, amit a kormány most kiemelten támogat, így nincs „megkötve a kezed”. Látsz már olyan tehetségeket, akikre felkaptad a fejed?
− 
Látok, abszolút látok! Nagyon sok a tehetség és egyre több. Az Erzsébet Táboron belüli Talentum Táborosok különösen közel állnak hozzám, hiszen kétszer négy napot én foglalkozom velük. Fontos, hogy megtartsuk őket ennek a sportágnak. Óvni, védeni kell őket, csak fokozatosan hozva ki belőlük mindent, nehogy túl hamar kizsigereljen bárkit közülük a sport. Nehéz, sokrétű feladatról van szó, hiszen a gyermek sokszor többet van az edzőjével, mint a saját szüleivel. Mivel nevelőnek, olykor egyenesen pszichológusnak kell lenniük, szerintem fontos épp a kicsikhez küldeni a legjobb edzőket. Elmondom, hogy - nagy örömömre - dr. Simóka Beáta egyéni világbajnok lányai és Fábián legkisebb gyermeke már csatlakoztak hozzánk. Egyébként igyekszem picit példakép is lenni, személyes jelenléttel erősíteni a gyerekeket. Ezért ha lehet, ott vagyok díjátadásnál, és végszükség esetén akár bíráskodom, hiszen van hozzá végzettségem, tapasztalatom. Mikor ideje engedi, jön Fábián Laci is. Különben az, hogy visszakerültem az öttusa világába, segíthetem az egyesületeket, pont az említett kormánydöntésnek köszönhető.

Hogy telik ma egy napod?
− 
Attól függ, hogy hétköznapról vagy hétvégéről beszélünk. Hétköznap általában 8-16-ig irodai munkára vagyok „ítélve”. Hétvégenként - ha van - járom a versenyeket, mert ott egy szövetségnek szerintem a legkisebbtől a legrangosabbig képviseltetnie kell magát. Pihenésnek inkább a Mátrix-féle filmeket szeretem, amin el lehet gondolkodni vagy izgalmasak. Ami jó, azt akár többször is megnézem. Nagy olvasó ugyan nem vagyok, de Dan Browntól több könyvet nem tudtam letenni, miután valahogy átrágtam magam az első 20-50 oldalon. Fantasztikusnak találtam Marlo Morgantól a Vidd hírét az Igazaknak című könyvét is, hát az első oldalak után azt se tudtam letenni! Tudod, mikor egy doktornőt befogad a törzs, és végigjárja velük a sivatagot…

Tudom. A Mátrixot viszont utálom, mert lófüttyöt sem értek belőle. Szerinted tényleg vannak más dimenziók és létezik Odaát?
− 
Szerintem igen, csak még nincs eszközünk ahhoz, hogy lássuk, vagy nem értünk meg rá. Gondolj az UFO-jelenségekre.

Gondolok, de azok humbugok, én két feles után látom a Szűzanyát! Mondd, az még létezik, hogy egy olimpiai bajnok alanyi jogon kijut az „aktuálisra”, vagy mikor ezt hallottam, akkor nagyon be voltam rúgva?
− 
Biztos be voltál csiccsentve, mert ilyen sosem létezett. Olyan van, hogy valaki kiutazik saját pénzen, esetleg pont a „megfelelő helyen ül” ahhoz, hogy akár ingyen ott legyen. Persze előfordult, hogy Pekingbe egy utazási iroda húsz bajnokot vállalt a párjával, de abba a húszba valahogy azért be kellett kerülni..

Kötve hiszem, hogy nagyon tepertél volna rá. Alapvetően jó helyeken vagy, nem?
− 
Abszolút!

Az utcán felismernek még? Kérnek autogramot, megsimogatnak?
− 
Felismernek, de autogramot már csak ritkán kérnek, abból pedig végképp kinőttem, hogy simogassanak...

Á, Manyi nénéd a waterlooi csatából nyilván örül, ha a körúton megfogdoshat egy ilyen jóképű fiatalembert. Szóval összegezve jól látlak? Elégedett vagy?
− 
Igen! Ha újra kezdhetném, ugyanezt az utat választanám. Nem vagyok nagy, fanatikus hívő, de szerintem lehet valami Odaát. Macska sem vagyok, de a kilenc életemből szerintem vagy ötöt már feléltem és úgy látszik, még mindig van belőle. Hiszen olyan dolgokat úsztam meg, amikbe más belerokkant vagy belehalt. Nézd meg szegény Schumachert, aki egy síbalesetből még mindig nem jön helyre. Én meg kiestem a harmadikról, olyan kocsiból szálltam ki, amiből elvileg lehetetlen, ma mégis itt ülünk, és beszélgetünk! Ezért gondolom, hogy lehet valamiféle Felső Erő, ami véd, terelget bennünket, hiszen az egész sorsomat ilyen „véletlenek” irányították. Ha gyermekként mondjuk a saját korosztályos edzőmhöz kerülök, ki tudja, hogy elérek-e ilyen eredményeket? Szóval nem tudom, egy-egy életszakaszban, eseményben mennyi a szerencse és mennyi az én döntésem, de azt igen, hogy alapvetően elégedett vagyok mindennel, ami nekem adatott!

Fajkusz Lory

Kapcsolódó kifejezések: Fajkusz Lory  Martinek János  olimpiai bajnok  öttusa 
© Copyright 1993-2020 Dr.Info All Rights Reserved! / Minden jog fenntartva!