Dr.Info - Egészség és Életmódmagazin

Cikkek
Betegségek
Receptek
Intézmények
Közösség
Ma Arnold és Levente napja van. Holnap Gyárfás napja lesz.
A+ A A-

Hatvan éve történt: Egy fővárosi medikus a tűzvonal közelében

Peterfy 1956Hatvan évvel ezelőtt, 1956 októberében harmadéves hallgató voltam a Budapesti Orvostudományi Egyetem Általános Orvosi Karán. Jelenleg harminckilencedik éve tartozom a Péterfy Sándor utcai Kórház-Rendelőintézet, az 1956-os „Magyar Forradalom és Szabadságharc Kórháza” csapatához, de 2007-ig még munkatársaim egyikének sem ejtettem egyetlen szót sem arról, mi volt az én ötvenhatom, mire tudok magam visszaemlékezni.

Kettőezerhétben azonban a Kórház vezetése megtisztelt azzal, hogy az 1956-os forradalom évfordulóján tartsak személyes jellegű megemlékezést. Amikor a megtisztelő felkérés nyomán elkezdtem faggatni memóriámat, úgy éreztem, minden korombeli magyar szemtanúnak el kellene mondani mindazt, ami eddig az 1956-os forradalmunkkal kapcsolatban tudata mélyén rejtőzött, hiszen az idő múlik, emlékezetünk halványul, és talán hamarosan többé már nem mondhatjuk el. Éppen ezért így tettem én is, először a Forradalom 51., majd most a 60. évfordulóján.

Mindenekelőtt ki kell jelentenem, nem tartozom ötvenhat hősei közé. Ezért lehetek jelen minőségemben, nyugdíjas osztályvezető főorvosként még most is. 1956-ban ugyanis, mint harmadéves medikus, csupán tettem a dolgomat, végeztem azt, amit leginkább végezni tudtam.

Ezerkilencszázötvenhat október huszonharmadika ugyanúgy kezdődött, mint bármely megelőző keddi hétköznap. Bementem az Egyetemre, ahol már felbolydult méhkast találtam. Az esedékes honvédelmi gyakorlati óra elmaradt és összesereglettünk az Üllői-út 26 előtt és az Egyetem udvarán. A folytatás jól ismert: Délután 2 tájban elindultunk a Petőfi szobor felé, majd folytattuk utunkat a Bajcsy-Zsilinszky úton, – a Nyugatinál nagyon sok hazatérőben lévő munkás is csatlakozott hozzánk – tovább a Szent István körúton és a Margit hídon át a Bem térre, majd vissza a Parlament elé. A Bem téren felszólalók között Zelk Zoltánra emlékszem, aki bocsánatot kért a Rákosi rezsim alatti szolgai elhajlásaiért. A Margit hídon már skandáltuk számos egyéb mellett: „Nem állunk meg félúton, sztálinizmus pusztuljon”, „Ki a szovjet csapatokkal”, „Gyűjtsd a vasat és a fémet, Sztálin szobrot add a MÉH-nek”, valamint „Új kormányt!” Amit éreztünk, közel tíz év kemény diktatúra után magam is éreztem, azt nem tudom elmondani. Félelemmel vegyes reménység, olthatatlan vágy egy szabad, magyar világ után. Ami e napon velem történt, abból csupán három mozzanatot kívánok még megemlíteni. Az egyik: a Kossuth téren Nagy Imre beszédére várva valaki elővett egy aznapi Szabad Népet és összesodorva meggyújtotta. Sok ezren követték a példáját és lángolt az egész tér, míg az utolsó újságpapír is elhamvadt. A másik: a Parlament elől elindultunk a Rádió felé és útközben egy – már nem emlékszem melyik utcában – egy nyomda előtt találtuk magunkat. Egy csapat emberrel együtt bementünk, a nyomdát „lefoglaltuk”, rögtön kiállt a színre egy tanárember és vezetésével megfogalmaztuk a saját 12 pontunkat, melyet azonnal kiszedtek és nyomtatni kezdtek. A pontokra már csak körülbelül emlékszem, de benne volt a szovjet csapatok kivonásának követelése, a kormány lemondatása és új választások kiírása. Sajnos, ebből a 12 pontból nem rejtettem el egyetlen példányt sem, talán valakinél még maradt belőle. Erről a mozzanatról mástól még nem hallottam az október 23-i beszámolókban. Gondolhatják, micsoda párhuzamot éreztem 1848. hős márciusa és forradalmunk kitörésének napja között. Aztán mentősök igyekeztek a Rádióhoz és én felléptem a kocsi küszöbére, beadtam az ablakon az egész nap magammal cipelt aktatáskát és bal kézzel az ablakba kapaszkodva, jobb kezemet lóbálva kiabáltam az embereknek, akik között araszolva áthaladtunk, hogy ez tényleg mentőautó, mivel híre ment, hogy ávósok mentőkocsikkal szállítják a fegyvert a rádióhoz. A Kálvin térnél azonban leugrottam a kocsiról. Nem mertem megközelíteni a Rádiót. Helyette a Szabadság hídon át, a Körtéren keresztül végig a Fehérvári úton haza gyalogoltam Albertfalvára. A Fehérvári út közepén éjjel fél 3-kor ott állt édesanyám. Engem várt...

Másnap kora reggel elbúcsúztam a családomtól és bevillamosoztam a Móricz Zsigmond körtérre, – akkor Budán még járt a villamos – onnan pedig gyalog folytattam utamat a Szabadság hídon át Pestre. Nem mertem a Petőfi hidat választani, mert a Kiliánnál már lőttek. A Petőfi híd alatti aluljárón, majd mellékutcákon át eljutottam az Anatómiai Intézethez, onnan pedig ritkás lövések közepette átfutottam az Üllői út 78-ban lévő I. sz. Sebészeti Klinikára. Nem mertem a harcokhoz közelebb menni, de úgy éreztem, tennem kell a dolgomat, még ha a tűzvonaltól – az Üllői úttól – jó 20-30 méterre is, a Klinika falai között.
A Klinikán már „teljes üzemet” találtam. Csaknem az összes orvos benn volt és velem együtt még kb. 15 medikus és Oberna Ferenc, valamint Pataky Ferenc adjunktusok, Drobni Sándor tanársegéd vezetésével minden lehetséges helyen folytak az operációk. Az első nap 30-35 sérültet szállítottak be, később a számuk napi 20 és 30 között ingadozott. Mint medikus minden lehetséges feladatot elláttam: műtétnél asszisztáltam, beteget emeltem, szállítottam, kórlapot és a betegnaplót töltöttem ki. A diagnózisok 95%-a „vulnus sclopetarium”, azaz lőtt sérülés volt. Először a rádiótól, majd a Corvin közből szállították a sérülteket, később a Köztársaság térről és mindenhonnan a környező kerületekből. A harmadik nap le kellett költözni az alagsorba az állat műtőkbe, ugyanis a Klinika falára kifüggesztett hatalmas vöröskeresztes zászló ellenére az orosz tankok rendszeresen lőtték az épületet és az utcai frontot gyakorlatilag lerombolták. Mondani se kell, hogy a klinikán nem voltak fegyveresek és innét egyetlen lövést se adtak le.

Az első 72 órában egyetlen percet sem aludtam, éjjel nappal folytak az operációk. A meglőtt emberek legalább 80%-át sikerült megmenteni. Megrázó volt – soha se felejtem el – amikor egy-egy többnyire tizenéves srácon nem tudtunk segíteni. Jól emlékszem egy 14 éves fiúra. A Corvin közből hozták be. Pistának hívták. Haslövése volt. A májából sikerült eltávolítani a golyót de peritonitist (hashártyagyulladást) kapott. Kétszer tárták fel, ami antibiotikumunk akkor volt, mind megkapta. Hiába. 48 órás agonizálás után meghalt. Egy fiatal papnövendék el se mozdult az ágya mellől az utolsó 24 órában. A legtöbb sérült erősen kivérzett állapotban volt. Nagyon hamar elfogyott a vér, de 25-e tájékán megérkeztek a lengyel vérszállítmányok és attól kezdve folyamatosan jöttek. Természetesen nagyon sok hazai vért is kaptunk, de soha se eleget. Még csak egy esetet akarok elmesélni. Évfolyamtársam Molnár Károly még 23-a éjjel a rádiónál próbálta a sérülteket menteni. A mentő sofőrrel együtt kapott egy sorozatot. Neki haránt irányban az arckoponyáját érte a lövés, a gépkocsivezetőt mindként combján. Valahogy mindketten bekúsztak a kocsiba. A sofőr a kormányt és a sebesség váltót kezelte, Karcsi, aki akkor nem látott, lehasalt és kézzel nyomta a pedálokat. Valahogy bejutottak a Klinikára és életben maradtak. Több órát asszisztáltam műtétjeiknél. Karcsi a látását visszanyerte, de arca-orra oda lett. Még a következő héten elhagyta az országot és meg se állt Amerikáig. Későbbi sorsáról nem tudok semmit.

Miután a Klinikát szétlőtték, a betegeket a közmű alagúton keresztül át kellett szállítani a telep hátulsó részén lévő Gégészeti Klinikára. Ehhez az akcióhoz kapcsolódik a forradalom tíz napjának számomra egyetlen humoros mozzanata. A sötét alagútban csupán 20-30 méterenként égett egy-egy 15 wattos lámpa, a repedt vezetékekből sisteregve jött a gőz. Ezt látván, hallván az egyik idős paraszt néni felkiáltott: „Úristen, már a pokolban vagyok?”

Valójában szavakkal nem tudom kifejezni, mit jelentett számomra a Forradalom tíz napja. Amikor egy szusszanásnyi időm volt, olvastam a négyoldalas újságokat, melyekben a cikkek alján a szerzők mind feltüntették a nevüket. Utólag ez alapján estek a megtorlás alá. Köztük volt Obersovszky Gyula is. Az éjjel-nappal végzett munka miatt alig tudtam elmélkedni, de a sok rettenet közepette egész további életemet meghatározó, kimondhatatlanul felemelő élmény maradt számomra e tíz nap. Rettegve reménykedtünk és mérhetetlen büszkeség töltött el bennünket, köztük engem is, látván, hallván a bűntelen fiatalok dávid-góliáti küzdelmét, melyet az akkori Világ leghatalmasabb hadseregével szemben vívtak. A pesti srácok, akik mögé egy emberként felsorakozott az ország lakosságának legalább 90%-a, egyszerre visszaadták a Nemzet elorozott becsületét, a saját önbecsülésünket. Ettől kezdve csak másként tudtam élni és a Forradalom dicsőséges tíz napját életem egyetlen percében sem felejtettem el.

November 3-án este hazamentem albertfalvai otthonomba. Negyedikén ágyúdörgésre ébredtem. Családomat ismét azonnal elhagytam, de már nem mertem a lövésekkel pásztázott Duna hidakon átmenni. Nem voltam hős, nem voltam Péch Géza (egy önkéntes mentő gépkocsivezető, aki hősiesen száguldott a lövések alatt álló hidakon keresztül, és akit kivégeztek). A dolgomat viszont tennem kellett, ezért bementem a Tétényi úti Kórházba. A Sebészeten folytattam a sérültek ellátását mindaddig, amíg az utolsó sérült meg nem gyógyult vagy meg nem halt. December 10-ig ki se mozdultam a Tétényi útról. Majd hazamentem.
Akkorra már minden összeomlott bennem. A világ legnagyobb hadserege leverte a magyar forradalmat és a tankjaik mögött hatalomra jutott az áruló, gyáva ellenforradalmi rendszer. Pufajkásai országszerte halomra lőtték a védtelen polgárokat, ezreket bebörtönöztek, később százakat felakasztottak, százezreket pedig menekülésre késztettek. Akkor a magyar nép gerince megtört. Anyám ezt látva tanácsolta, hogy menjek én is nyugatra. De úgy éreztem, minden szörnyűség ellenére ez a hazám, itt a nemzetem, őket kell szolgálnom. Mivel a forradalom alatt fegyveres harcokban nem vettem részt, nem találtak meg egyetlen fényképen sem, nem hurcoltak meg, tanulhattam tovább. Később nekem is meg kellett kötnöm személyes kompromisszumomat a rendszerrel, így kemény egzisztenciális harcok árán, de szintén kemény munkám nyomán, a szamárlétrán egyre feljebb juthattam. Az utolsó több mint 38 évemet a Forradalom kórházában, 23 éven át, mint osztályvezető főorvos, majd pedig a szakambulancián dolgozó nyugdíjasként töltöttem el.

Huszonhat évvel ezelőtt, Nagy Imre és társai újratemetésén úgy éreztem, helyükre kerülnek a dolgok. A forradalmunk vértanúi, hősei elégtételt nyernek és végre egy boldogabb jövő elé nézhetünk. Kilenc évvel ezelőtt abban reménykedtem, hogy még megérem azt az időt, amikor 1956 végérvényesen nemzeti múltunk ugyan szomorú, de felemelő és meghatározó részévé válhat, nemcsak néhány millió, hanem közel 10, a határon túli nemzetrészeinkkel együtt közel 15 millió magyar számára. Végre, talán ez az idő most elérkezett. De: vajon minden e honban élő és még itt dolgozó ember szívét, köztük a mai fiatalokét elsősorban a büszkeség tölti el 1956-ra emlékezve? Ebben nem vagyok bizonyos, bár így lenne.

Dr. Fövényi József

 

© Copyright 1993-2018 Dr.Info All Rights Reserved! / Minden jog fenntartva!