Dr.Info - Egészség és Életmódmagazin

Cikkek
Betegségek
Receptek
Intézmények
Közösség
Ma Eszter és Eliza napja van. Holnap Orbán napja lesz.
A+ A A-

Dr. Tabák Gy. Ádám: „Mindig nagyon okos és jó emberek vettek körül”

Dr. Tabák Gy. ÁdámÖnök közül sokan azon töprengnek majd, hogy vajon miért írom le a most következő sorokat? Hiszen az egész magánügy, s ugyan, mit keresnek ilyen mély hangvételű, szeretetről és tiszteletről tanúskodó gondolatok egy nagyrészt tudományos kutatásról szóló interjú előtt? A válaszom pofon egyszerű lesz: mindenkit addig érdemes respektálni, míg él.

Nem hiszek az ömlengő Nekrológokban, a koporsó feletti dicshimnuszokban. Talán azért, mert az elmúlt években – képletesen szólva – ki sem jöttem a temetőből. A számomra fontos emberek több, mint felét ma sírkő fedi. Miközben az orvos barátom nyelvrákkal, az imádott, Tökéletes Férfi újságíró kollégám – Brian Laudrup – pedig nyirokrákkal küzd. Az én földi utam szintén véget fog érni. Addig van időm szeretni, respektálni. Nem tovább.

Dr. Tabák Gy. Ádám orvosként, tanárként, kutatóként és emberként is kiérdemelte azt, hogy lélekben fejet hajtsanak előtte. Szerencsére nem „poszthumusz” merengéssel, hiszen hála Istennek még köztünk van.

Ő eddigi életem egyik legfontosabb embere. Mindazt, amit ma sejtek a Létezésről, s aki mára vagyok, neki köszönhetem.
Több, mint tíz évvel ezelőtt csodálatos, egy évig tartó mély barátságot élhettem át vele. Olyat, amilyenre mindenki vágyik, s amilyet tízezer emberből kettő, ha átélhet. Tudják, afféle Kis herceg meg rókásat. Lépésről lépésre szelídülőt. Tökéletes érzelmi biztonságban voltam vele. Gyengéd intelligenciája ölében úgy érezhettem magam, mint egy kis lepke, akit ugyan agyonvert a vihar, a léte is csak villanás a történelemben, ám annál értékesebb. Majd egy nap arra kért, hadd legyen számomra kevésbé fontos. Így el kellett engedtem. Azzal, aki életed egyetlen igazi bizalmasává lett, nincs langyos középút.
Azóta sok minden történt velünk, ahol már nem volt ott, ahol már nem voltam ott. Lassan újra idegenné váltunk.
Psota Irén a sírjára csak annyit akar íratni, hogy „Élt 1 évet”. Dr. Tabák miatt nekem is adatott egy ilyen Év. Máig abból lélegzem. Amit akkor adott, maradandónak bizonyult. Erőssé váltam tőle.

Ha fázós éjszakákon éhező, megkínzott, elgyötört állatok fölé hajolok – ugyan már rég tudattalanul-, Ádámtól hozom az Erőt. A vörös iszap áztatta földet taposva belőle merítettem. Fel tudtam tápászkodni Ifj. Nagy Zoltán balett művész halála után, bár az már bennem is maga volt a Halál. Nehezen tanultam meg újra mosolyogni. Igen, „abból” az egy évből lélegeztem végül békét, biztonságot. Látják, ezt jelenti, ha valakinek adatik Barát. Mindent kibír, mindenhonnan újra tud kezdeni.

Jó, tudom, orvos portré elé hivatalos, tömör, szakmai életet hozsannázó monotónia illik. De „készakarva” formát bontok, mert a Személyt valójában mindig a benne lakó vagy nem lakó emberség jellemezi igazán, és nem más. A többi adalék, ami percek alatt átnézhető az interneten.

Ádám viszont egy életet már biztosan megmentett: az enyémet.


Szófán üldögélős kvaterka Dr. Tabák Gy. Ádámmal, a Semmelweis Egyetem ÁOK I. számú Belgyógyászati Klinika diabetológusával

Bitangul tetszik az új orvosi szobád! Te rendezted be? Tüneményes ez a kis szófa, amin épp kinyúlok itt a diktafonnal, meg az asztal, a fotel, a szekrényke, a... minden!
– Igen, én választottam a bútorokat, és utána én raktam össze az egészet.

Gtatula’! Mondjuk, ezt a lakberendezős, barkácsolós énedet már ismerem 2000-ből. Emlékszem, mikor hazatértél egy másfél éves amerikai kutatásról, lazán fürdőszobapolcot tákoltál otthon. Mesélted, hogy „irány–surányod” volt Michelfeit vonalon, aztán jött a szögbelövés. Ennyit arról a nézetről, hogy a Tudós alapjáraton merev hülye bármilyen hétköznapi tevékenységhez. Mondd, Angliában is klassz a kis ficakod? Azért kérdem, mert kint is dolgozgatsz, nem kis eredménnyel...
– Én ott részállásban vagyok, ezért csak „ részasztalom” van, ami hol az enyém, hol olyan kollégámé, aki időnként szintén odautazik pár hétre kutatni...

Ó, és hogy ülted ki magad arra a „részasztalra”?
– Úgy, hogy a nemzetközi diabetes – epidermiológiával foglalkozó – társaság tagjai e-mailt kaptak egy határozott idejű, londoni kutató állásról. Ez számomra érdekesnek tűnt, hiszen nyugodtan mondhatjuk, hogy a vizsgálat, amiben kutakodni kellett, egyedülálló a világon. Méreteiben is nagy vállalkozásról van szó, mivel közel tízezer embert követnek, húsz év óta.

Hova?! A sarki csehóba?
– Sehova! Különböző betegséggel kapcsolatban szűrik ezt a sokaságot...

Jesszusom, és honnan szedtek ennyi önjelöltet?! Írtak Lady Chaterleynek, hogy húzzon be a szeretőivel?
– Nem egészen... és ezek az emberek eredetileg nem betegek voltak, hanem egészségesek. Eredetileg a Whitehall-i kormányhivatalokban dolgozó köztisztviselőket kezdték el szűrni még a 80’-as évek közepén, és a takarítónőtől az államtitkárig mindenki bekerült ebbe a projektbe. A részvétel természetesen nem volt kötelező, viszont az angol hivatalnokok szerencsére szeretnek mindent „ rendben tartani”. Ezért aki még életben van közülük, azoknak a 80%-a ma is szívesen jön, ha hívjuk. Magát a klinikai vizsgálatot általában öt évente végezzük, a köztes időben pedig egyszer kérdőívet kapnak, amit kitöltve visszaküldenek.

Közben meg nyilván zajlik a feldolgozása ennek az irdatlan mennyiségű, húsz év alatt felgyűlt adatnak. Gondolom, elszöszöltök vele egy darabig.
– Igen, hát ezzel tényleg el lehet szórakozni! Ráadásul egyelőre minden papíron megy, csak az utóbbi időkben kezdték el a be - scannelést. A gépbe vitt adatokkal aztán külön menedzser foglalkozik. Ellenőrzi például azok hihetőségét, ügyel arra, hogy ne kerüljön senki lapjára mondjuk 300 kg-os testsúly vagy 100 cm-es magasság. Mi, kutatók végül ezt az ellenőrzött, letisztított adatbázist kapjuk kézhez, amikből különféle számításokat végzünk.

Ezt a monumentális kutatómunkát nemzetközi csapat végzi. Kik ők és honnan jönnek?
– Daniel R. Witte orvos, bár ő mindig epidermiológusként dolgozott. Én az ő kutatási pénzéből lehettem kint Londonban arra a bizonyos „határozott időre”, ugyanis őt szintén a diabetes érdekli. Ahogy beléptem, indult Dániába. Vele telefonon szoktuk megbeszélni, hogy mikor, hol tartunk. Eric Brunner tanár, biokémikus. Ő a legidősebb köztünk, titulusa Magyarországon nagyjából az egyetemi doncensének felel meg. Ő a diabeteskutatók közül az egyetlen főállású Londonban a UCL-n. Anyegcsere betegségeket kutat, mint Tasmine N. Akbaraly, a francia biokémikus. Mika Kiwimäki professzor és Markus Jokela pszichológus, az előbbi irányítja magát vizsgálatot, az utóbbival pedig elég sokat kutakodtam már a depresszió témájában.

Már hogy te, diabetológusként a depresszió témájában?
– Igen! Mi ugyan konkrét betegellátást ebben a projektben nem végzünk, az általunk kért vizsgálatok leleteiből viszont maga a „páciens” is kap, amivel aztán – saját döntésére – elindulhat az orvosához. Ha megteszi, azzal valahol beleavatkozunk a betegellátás folyamatába, mivel kiszűrhetünk olyasmit, amire egyébként aligha történt volna vérvétel a háziorvosnál. Igen ám, de attól, hogy először mi diagnosztizálunk egy betegséget, az még nem biztos, hogy valós! Komoly erkölcsi-etikai viták folynak arról, hogy mi a teendő például emlőráknál, mert ettől a hírtől azért valaki komoly depresszióba eshet. Tegyük fel, hogy a mi információink alapján kezdik el a kemoterápiát, esetleg műtenek, de mi van akkor, ha maga a diagnózis téves volt? Akkor ártottunk. Ha meg tényleg emlődaganata van a betegnek, tehát valós problémát találtunk, akkor akár életet mentünk…

Magyarul borotvaélen táncoltok, mikor jelzitek az esetleges, vagy már folyamatban lévő betegséget...
– Igen. Mi, kutatók bizonyos paraméterek alapján ugyan kimondhatjuk, hogy „beteg a beteg”, de mi van akkor, ha mondjuk, egy daganat hosszútávon magától visszafejlődik? Na, és mi van, ha a jóindulatú hosszútávon rosszindulatúvá válik? Ki tudja előre tévedhetetlenül megmondani, hogy melyik daganatos folyamat merre halad? Senki. Ezért nyilvánvaló, hogy míg néhány embernél használunk a vizsgálatainkkal, másoknak csak ártunk. Alapos felmérést kell majd végeznünk azzal kapcsolatban, hogy hány páciensnél rontottunk és mennyinél javítottunk. A cukorbetegségnél szintén folyik ilyen megfigyelés. Persze mindebbe beleölünk egy csomó pénzt, amit esetleg másra is elkölthettünk volna. Angliában is egyre bonyolultabb eldönteni, hogy az egészségügyre szánt, limitált összeget mire fordítsuk optimálisan úgy, hogy a lehető legnagyobb egészségnyeresége legyen a lakosságnak. Ebből következik, hogy a rendszernek mindig lesznek győztesei, és sajnos – vesztesei...

Depresszió ide, depresszió oda, alapvetően diabetológus maradtál. A híres Lancet nevű szaklapban publikáltál a „2-es típusú cukorbetegség nagyon korai jelzéséről”, ami az itthoni sajtóban már „szenzációs magyar felfedezésként” jött le. Ádám, most konkrétan mihez kell gratulálnunk?
– Ma úgy gondoljuk, hogy bizonyos gyulladásos paraméterek összefüggnek a cukorbetegség kialakulásával. Én konkrétan azt vettem észre, hogy egy fontos alapkérdést viszont nem vizsgált még senki. Történetesen azt, hogy vajon hogyan alakul a vércukor- és a vércukor szintjét meghatározó hormon, az inzulin a betegség kialakulása előtti 10–15 évben? Korábban csak keresztmetszeti pillanatképeket néztünk, időbeli változásokat nem. Ezért elkezdtem kutatni, hogy bizonyos paraméterek hogyan változnak az idő múlásával. Emelkednek? Csökkennek? Van-e bennük töréspont? A kapott adatokkal aztán leültem számolgatni, és végül olyan érdekes eredmény jött ki, amire már azt gondoltuk, hogy jó volna publikálni. A közben felhasznált módszerem pedig alkalmas arra, hogy ennél is körülírtabb problémákat tudjunk majd vizsgálni.

A cikk a reklám után folytatódik

Mit mondjak, a Lancet nem holmi sarki bulvár, oda bekerülni komoly szakmai siker. Egyből rábólintottak a cikkre?
– Na, hát ma már olyan azért nem nagyon van... Eredetileg több szaklapnak beküldtük az anyagot, aztán egy kör módosítás után a Lancet elfogadta. Egyébként ezt az egész szakmai cikkírást úgy kell elképzelni, hogy van egy témavezető, aki adja a téma ötletét vagy kijelöli, hogy mivel foglalkozunk. Általában mégis ő az „utolsó szerző”, az ő írásával zárul majd a leadott cikk. Aztán van egy „első szerző”, aki effektív elvégzi magát a munkát, az összes többi ember pedig különböző szinteken járul hozzá az egészhez. Például kitalálja, hogy milyen kérdésekkel foglalkozzunk még, vagy hogyan értékeljük a kapott adatokat, esetleg anyagilag segíti a kutatást.

Eközben nyilván egész jó a hangulat.
– Igen, nagyon kellemes emlékeim vannak a kint töltött időről. Maga az egyetem eleve szép helyen van, alig tíz percre a nevezetességektől, ráadásul sok az étterem. Legtöbbször együtt ebédeltünk, az ötórai tea környékén (amit egyébként londoni idő szerint 4-kor isznak) mindenki a vízforraló környékére gyűlik, és az interakciók döntő része ilyenkor zajlik. Megbeszéltük hol tartunk, hogyan tovább, esetleg milyen kérdések kerüljenek még bele a szétküldött kérdőívekbe, és hogyan spórolhatnánk, hogy a kért vizsgálatok ne kerüljenek túl sok pénzbe. Közben valóban remek volt a hangulat. Jó, ott nyilván a munkám is más, mint itthon a betegellátás, hiszen az egy iroda, ahol fejünkre húzott fejhallgatóval ülünk a számítógép előtt.

Hm, szóval semmi tettlegességig fajulás, síkpofon, ereszd el a hajamat...
– De, konfliktus azért van, csak az angolok annyira finoman fogalmaznak, hogy amennyiben nem éltél ott kint huzamosabb ideig, vagy olyan országból érkeztél, ahol „direktben” veszekszenek, akkor hiába tudod jól a nyelvet, nem fogsz érteni az egészből semmit!

Összehasonlítási alapod van az amcsikkal, mert 1998–2000 közt arrafelé kutattál.
– Igen, akkor a pennsylvániai Pittsburgban életem, ami megint teljesen más világ, mint az angol vagy a magyar. Az amerikaiak munkamániások, de utána sajnos nem igazán lehet eljárni velük sehova. Kulturális szempontból nyilván Pittsburg sem volt rossz, hiszen a szimfonikus zenekaruk például világhírű, de valójában London a nekem való, mert igazi kozmopolita város, ahol mindenki mindenhova eljár! Angliában az allergiám sem jött elő soha, a hűvös klímát is élveztem. Mondjuk arról fogalmam sincs milyenek az „igazi” angolok valami kisvárosban – mivel a mienk nemzetközi csapat, és nem vagyunk őslakosok –, de Londonban kimondottan jó fejnek tűntek!

Ha így van, akkor miért nem maradtál kint feleségestől? Annyira jó egy orvos házaspárnak a mai magyar egészségügyben kínlódni?
– Te, azt nem mondanám, hogy nekem személy szerint rossz a helyzetem! Sőt, én kimondottan jókor jöttem haza, mert megörököltem egy számomra fontos helyet. Nyilván nekem is vannak gyengébb napjaim, mikor menekülnék, de úgy gondolom, hogy Magyarországon sok mindenben el lehet majd jutni magasabb szintre, és ez ügyben dolgom van! Persze úgy tűnik, hogy sokáig lejtmenetben leszünk még, de egyszer biztosan elindulhatunk olyan kutatásokkal, amiknek értelmét látom. Benne vagyok a Magyar Diabetes Társaság vezetőségében is, ami szintén nagyon fontos, hiszen igazából ott dől el, mi történik hazánk cukorbetegeivel..

Pár társaságban benne vagy, ez tény. Én az internetről vagy négyet számoltam...
– Én csak kettőt szoktam említeni. Az előbbit, valamint a nemzetközi Európai Diabetes Epidemiológiai Munkacsoportot, ahol alelnökként dolgozom. Az előbb beszéltem neked itthoni lehetőségekről. Epidemiológiai kutatást például olyan országban is el lehet kezdeni, ahol nem túl bőségesek a pénzügyi források, tudniillik ez a terület relatíve olcsó. Nagyrészt alap rutin laborvizsgálatok kellenek hozzá, s ha jól tudjuk motiválni a kutatásban résztvevőket, rá tudjuk venni őket arra, hogy eljöjjenek és őszintén válaszoljanak nekünk, akkor olyan eredményeket fogunk kapni, melyek minőségükben semmivel sem lesznek rosszabbak, mint az amerikai vagy angol területen gyűjtöttek!

Szóval, Magyarországon véghez tudnád vinni azt, amit Angliában?
– Húsz év alatt igen. Ennyi idő azért kell ahhoz, hogy ekkora kaliberű felmérés beérjen. De mondok más területet. A terhességi diabetes, amivel itt a klinikán is foglalkozunk szintén tovább kutatható, hiszen nagyszerű hagyományaink, eredményeink vannak, amikre építhetünk. Említhetném Dr. Mucsi Istvánt, aki a csapatával már nagyon sokat tett le az asztalra. Izgalmas, 3–4 éven át tartó, követéses vizsgálatukba kb. ezer személyt vontak be, és mi, utána jövők nyugodtan támaszkodhatunk erre a komoly munkára. Hát, a benne lévő kutatók mára szinte mind külföldön élnek... Az persze tény, hogy a kutató életformának ára van. Nyilván kell még valami más, amiből megélsz, és talán érdemes nomádabb életvitelre váltani. Lehet biciklivel is jönni – menni, nem fontos mindenhova az autó, és lehet táborozva nyaralni drága utak helyett. Jó, az sem árt, ha az embernek van még egy külföldi részállása…

Ja, mint neked! A cukorbetegség a néphit szerint lassú, tudott araszolás a halál felé. Mondd, megéri ezt a melót választani?
– Megéri! Egyébként minden diabetológusnak van gyógyult páciense, így nekem is. Akik még a betegségük elején jelennek meg nálam, majd lefogynak úgy húsz kilót, azok gyógyulhatnak. Az étrend mellett hangsúlyoznom kell a rendszeres testmozgást, mert mára bizonyított tény, hogy, aki rendszeresen sportol, annak akár 60%-kal csökken a kockázata arra, hogy cukorbeteggé váljék. Ha pedig valaki a betegsége tizedik évében jön el, és utána fogy húsz kilót, akkor ugyan beteg marad, mégis valószínűleg jól lehet majd gyógyszerekkel uralni az állapotát. Azt viszont megint kiemelném, hogy az életmód változtatás valóban élethosszig tart, amit nem húsz évesen kell kezdeni...

Hogy mondhatsz ilyet, mikor Monspart Sarolta vagy Schorbert Norbi felnőtt tömegeket szoktatott rá a rendszeres sportra?!
– Jó, de harmadlagos ellátó központként én nem ezekkel a tömegekkel találkozom! Azt pedig be kell látni, hogy könnyebb a tíz éves gyereket egészséges életmódra nevelni, mint negyven évesen fogyókúrázni..

Ez igaz. Ha valaki mégis bizonyos X felett kezd kocogni és rugó-rugó-cicahátat tornászni, az kivédheti korunk másik népbetegségét is, nevezetesen a depressziót...
– Annak kivédéséhez azért ennél több kell! Például normális szociális háttér. Az a hatalmas, hosszúra nyúló angliai kutatás, amiben kint részt veszek épp onnan indult, hogy Sir Michael Marmot kíváncsi lett arra, miként hatnak szociális –és társadalmi tényezők különböző betegségek kialakulására. Mondjuk, hogyan befolyásolják a depressziót, majd a depresszió a szívbetegséget, vagy más probléma biológiai kimenetelét? Azóta már szűrtük ezt daganatokra és cukorbetegségre is. A szociális háttér romlása sokszor egyértelműen kimutatható a depressziónál...

Hm, ezt elfogadom! A cukorbetegség és a depi mellett nagy mumusunk lett még a stressz. Az valóban ennyire gáz?
– Rossz időben, rossz helyen valóban az! Ha utálod a munkahelyed, ha olyan környezetben telnek a napjaid, ahol nem érzed jól magad, az előbb-utóbb tényleg kihat a fizikai állapotodra. Végeztek kutatásokat arra nézve, hogy jó-e, ha nyugdíj után valaki mindenáron visszamegy dolgozni. Azt találták, hogy csak akkor, ha az illető például vezető beosztásban van, magyarul a jutalom arányos a befektetett energiával. Én magam szintén azt látom, hogy az olyan országokban, ahol megélsz a nyugdíjadból és nincsenek kenyér-gondjaid, ott az aktív évek után még el lehet menni a múzeumba őrnek ingyen, mert épp ahhoz van kedved. Ahol viszonylag jók az életfeltételek, ott negyven évesen még be lehet iratkozni egyetemre, és a szerzett diplomával el lehet helyezkedni. Ez Magyarországon ma sajnos másként van, de az is igaz, hogy a magyar ember valamiért folyton elégedetlenkedik és negatívan látja a jövőt, ha van rá oka, ha nincs..

Szerinted hogy lehetne ezt az országot és benne az egészségügyet helyre hozni?
– Nem tudom, ez nem az én tisztem. Pénz nélkül nyilván sehogy. Azt nem lehet büntetlenül csinálni, hogy a GDP-nek folyamatosan csak töredék részét tesszük az egészségügybe! Más országok erre nálunk többet költenek. Struktúraváltás kellene, ami egyszeri, nagy invesztíciót igényel, viszont hosszútávon jó. De erről majd döntenek nálam okosabb emberek..

Na, akkor megette a fene, mert nálad okosabbat még nem láttam, csak hasonló szintet: Hankiss Elemért és Geszti Pétert, azt slussz! Hihetetlenül jó génekkel jöttél világra, még a bátyád vagy a húgod sem tud megközelíteni, bár egyikük sem akárki. Dr. Tabák Péter magas pozíciójú közgazdász, a húgod, Dr. Tabák Réka zseniális bőrgyógyász.
– A húgom már Németországban dolgozik, Budapest után Szegedre került, onnan ment ki. Nagyon hiányzik, mert erős, összetartó családból jövök.

A szüleid, a feleséged mind orvosok. Anyukád Dr. Rokoska Judit, a feleséged Dr. Szandányi Réka bőrgyógyász, apukád pedig az imádott, idősebb Dr. Tabák Péter volt, aki pár éve tragikus körülmények közt hunyt el...
– A szüleimnek és Prof. Dr. Tamás Gyulának köszönhetően lettem én is orvos, bár alapvetően mindig kutatni szerettem volna. Apám még ahhoz a klasszikus belgyógyász korosztályhoz tartozott, amelyik valóban tudott beteget vizsgálni, és diagnosztizálni. A mindene volt a gyógyítás. Műveltsége és csendes humora szintén méltó volt ahhoz, amilyennek a klasszikus belgyógyászt elképzeljük. Mindent elolvasott, ezért szinte mindenhez hozzá tudott szólni, legyen az politika, művészet vagy egyéb.

Hogyan tudtad feldolgozni a halálát?
– Sehogy. Az ilyesmit nem lehet. Ezt életem végéig viszem.

A gyász szembesít azzal, hogy te is halandó vagy...
– Én ezt nem akarom tudomásul venni! Igaz, egyszer muszáj lesz.

Említetted Prof. Dr. Tamás Gyulát, akinek sokat köszönhetsz. Mára te is tanítasz. Sok pedagógus panaszkodik arra, hogy a mostani diákok lusták...
– Ez talán kissé „bezzeg az én időmben” – hozzáállás! Szerintem mindig voltak motivált és motiválatlan hallgatók, és a mi generációnk se látszódhatott a tanár szemszögéből különbnek. Most másodévben már tanítunk belgyógyászatot, és látszik, hogy legtöbben nagyon szeretik. Úgyhogy inkább azon töprengek el, vajon ki fog majd minket gyógyítani? Hiszen az okosabbak egyetem után elmennek külföldre dolgozni. Tehetik, hiszen várják őket, és angolul, németül is jobban beszélnek, mint egykor mi.

Szeretsz tanítani?
– Igen, szeretek.

Prof. Dr. Tamás Gyula anno benned látta meg az utódját. Akad olyan hallgató, akiben te látod a sajátodat?
– Ezt a kérdést úgy tíz év múlva kell feltenned...

Fel is teszem, ha módom lesz rá! Elképesztően sikeres vagy mind a munkádban, mind a magánéletedben...
– Szerencsém van. Mindig nagyon okos és jó emberek vettek körül, akiktől rengeteget tanulhattam, és akikkel jó együtt lenni. A sikereim mögött valójában mindig csapat áll, akár látszik, akár nem.

Szóval, te csapatjátékos vagy? Szólistának néztelek!
– Nem, én abszolút csapatjátékos vagyok! Persze a sikeres embereket mindig az hajtja, hogy egyénileg elégedetlenek, és többet akarnak…

Vagy csak a tenyerén hordozza őket Isten. Bár képzeld, Hankiss Elemér mostanában arról beszélt, hogy a földi életnek – a kozmosz végtelenségét nézve – talán nincs is értelme...
– Hát, azt nem tudom, hogy van-e Isten. Ha létezik, akkor szerintem mindössze observálja a történéseket, de nem avatkozik be. Pedig ha van, néha megtehetné. Azt sem tudom, hogy kozmikus szempontból van-e konkrét értelme a földi életnek, hiszen tényleg annyira esetleges, hogy itt vagyunk. Elképzelhető, hogy van, elképzelhető, hogy nincs. Bizonyítani még egyik nézetet sem tudjuk, ami Isten létére is igaz.

Viszont tény, hogy valamiért itt vagy, orvos lett belőled, és pár beteg sorsa már biztosan belemart a szívedbe...
– Igen, idővel tényleg kötődni kezdek a beteghez. Volt például egy nő, aki olykor átballagott innen a 8. kerületből, és hosszan várakozott rám, miközben arról mesélt a többieknek, hogy mennyire gondosan ellátják itt az embert. Komolyan mondom, mindig úgy ült a várómban, mint a legjobb reklám! Folyamatosan rendben is találtam a diabetesét, de egy nap pont az tűnt fel, hogy most meg már túl jól van. Aztán hamarosan dudorok nőttek a fején, és egy hónap múlva meghalt.
Az mindig rossz, mikor a beteg meghal... Nem tudom, használható-e majd ez a történet...

Használható, Ádám, használható... Szerencsére még előtted áll Valakinek a születése, szembeköpve a Halált. Ez nem más, mint a leendő gyermeked. Várod, hogy végre megfoganjon és jöjjön?
– Igen, már nagyon várom, és ha végre itt lesz, akkor nagyon fogok örülni Neki!

Drukkolok...

Fajkusz Lory

Címkék:
Kapcsolódó kifejezések: Dr. Tabák Gy. Ádám  diabetológia 
© Copyright 1993-2018 Dr.Info All Rights Reserved! / Minden jog fenntartva!