Dr.Info - Egészség és Életmódmagazin

Cikkek
Betegségek
Receptek
Intézmények
Közösség
Ma Júlia és Rita napja van. Holnap Dezső napja lesz.
A+ A A-

Dr. Vékássy László: „A dadogás gyógyítható!”

Dr. Vékássy László: „A dadogás gyógyítható!”Tanítóképzős éveim derengnek fel előttem. Szinte látom magam, ahogy belemélyedek a Tanár úr könyveibe. Okokat, kezelési lehetőségeket keresve, mi a teendő olyankor, mikor a gyermek dadog.

Ajánlott irodalom volt nálunk, naná, hogy a kötelezők helyett sokszor azokat olvastuk el. Majd snitt, a munkahelyemen ismerős arcot vélek látni hajnalok hajnalán. Igaz, nálam délelőtt tízig még csak pitymallik. Érdeklődve fixálom arcát a kávém felett. Esküdni mernék rá, hogy az MTA egyik doktora áll előttem! Óvatosan megszólítom. Nyerek. Aztán ahogy mennek a hónapok, lassan kedélyes beszélgetőtársakká válunk.

Szaggatott terefere Dr. Vékássy László tanár-pszichológussal, e kínos betegség szakavatott kezelőjével

– Mindig olyan kiegyensúlyozottnak, nyugodtnak látom. Ez a beállítottsága otthonról hozott nevelésnek, genetikának vagy felnőttkori tudatosságnak köszönhető?

– Fene tudja, az biztos, hogy szerencse kell hozzá. Én ilyen légkörű családba születtem. Sajnos, a 94 éves apukám mostanában halt meg. Nagyon szerette a mérnöki szakmáját. Rajongott a sportért is, szenvedélyesen teniszezett. Képzelje, a halála előtt két héttel még képes volt dühöngeni egy out-labdán! Mellette az anyukám jelentette a biztos hátterünket, aki tisztviselőként dolgozott. A lánytestvérem sincs már köztünk, ő egykor az SE Urológiájának könyvtárosa volt. Azért azt elmondom, hogy a szüleim elváltak, új családot alapítottak, viszont jó viszonyban tudtunk maradni. Mi ketten anyuhoz kerültünk, és velünk lakott még a nagymamánk a vak testvérével. Összetartó, jó kis csapat volt a mienk, csak azért drukkoltunk, hogy anyukám fizetése kitartson hó végéig. Milyen légkör uralkodott? Jó! Nálunk aligha jelentettek valamit az autokratikus vagy a demokratikus légköri-sémák. Mindenki tette a dolgát és kész.

– Itt, Budapesten tették a dolgukat?

– Igen.

– Ön azt nyilatkozta, hogy alapvetően zárkózott gyereknek számított...

– Annak, de azért nekem is akadtak igazi örömeim, ahogy másoknak. Sokat fociztam, és akadt használt kerékpárom, amit hatodikos koromban vettem egy közös barátommal. Vele máig jóban vagyunk. Ez a bicikli akkoriban bizony még nagy dolognak számított!

– Helyrajzi nézetben hova tegyük azt a bizonyos hatodik osztályt?

– A budapesti második kerületbe, amit aztán a Rákóczy gimnázium követett két évig, majd az újabb két év már Kalocsához kötött családi okok miatt. Onnan jelentkeztem Orvosi Egyetemre, mert azt hittem, hogy nekem mindenáron gyermekgyógyásznak kell lennem. Nem vettek fel. Akkor ismét Pestre jöttem „mindenesnek” az egészségügybe. Voltam műtőssegéd, liftes, betegszállító, sőt, megfordultam a proszektúrán, dolgoztam boncteremben. Végül történt valami, ami „megragadott” engem. Az idegsebészeten láttam az egyik gyógypedagógust, miként gyógyítja az aphasias betegeket, és nagyon tetszett a dolog. Emiatt jelentkeztem a Gyógypedagógiai Főiskolára, amit 1960–64 között elvégeztem. Akkoriban az a szokás járta, hogy a Pesten diplomázók vidékre mennek, így én Győrbe kerültem, gyermek-ideggondozóba. 1969-ig lent ragadtam. Micsoda gyönyörű évek voltak azok! De egy idő után éreztem, hogy lépnék tovább. Jelentkeztem az ELTE pszichológia szakára, ahol klinikai pszichológusnak tanultam. Közben dolgoztam – többek közt a Lipóton, és az MTA Pedagógiai Intézetében. Mikor már elég sok tapasztalatra tettem szert, arra a belátásra jutottam, hogy a dadogás, mint gyógyítandó probléma engem kimondottan érdekel. Ezért a bölcsész doktori disszertációmat ebből a témából írtam, sőt később a kandidátusit is. Könyveim jelentek meg a témában, betetőzésként pedig az akadémiai doktori értekezésem jött, bár ezalatt más klinikai területekkel is foglalkoztam...

– Huhh, micsoda színes, nagy ívű életpálya! Lenyűgözve hallgatom Önt. Mondja, hogyan élte túl ép lélekkel a proszektura világát? Máshol szintén megannyi szenvedést, halált, könnyet látott. Aligha való mindez egy fiatalnak...

– Nézze, mikor egy orvos a beteget látva annak szenvedésére koncentrál gyógyítás helyett, az aligha tudja a szakmáját! Természetesen olykor mélyen megérintett mások fájdalma, tragédiája, de muszáj volt felülemelkedni ezeken, és a teendőkre fókuszálni.

–  Magyarul a beteget nem sajnálni kell, hanem gyógyítani...

– Inkább azt mondanám, hogy a beteget szeretni kell, és úgy gyógyítani! Ha én tisztában vagyok azzal, hogy rendelkezem olyan módszerekkel, amikkel segíthetek, akkor maga a beteg is dolgozni kezd saját javulásán, abbahagyja az esetleges önsajnálatot, és kooperál velem. Ez a fontos, a legfontosabb.

– Előfordult, hogy az elsőre menthetetlennek látszó páciense végül csak rendbejött?

– Persze, hát mindig van esély az ilyesmire, hiszen a dadogás alapvetően azért gyógyítható. Továbbá a traumás aphasiasok például kimondottan jó prognózissal rendelkeznek. Az időskori agy-érelmeszesedéses stroke- nál az idő ugyan döntő tényező, de ha gyorsan lépünk, szintén eredményes lehet a kezelés. Egyébként mikor én az aphasia-kezelésben már kicsit jártasabb lettem, létrehoztam az Egészségügyi Minisztérium támogatásával az Országos Beszédgondozó Rendelést, ami a pesti Neurológiai Klinikán kapott helyet. Tudja, az ilyen jellegű betegek előtte rendre elkallódtak, de végre adva lett egy központ, ami csak velük foglalkozott. Azt én ugyan meg nem mondom már magának, hogy most miként állnak a dolgok, hiszen miután eljöttem a Neurológiáról, aligha figyeltem erre, akadt más tennivalóm.

–  Ön még jó légkörű munkahelyeken dolgozott? Ezt azért kérdezem, mert a mai egészségügyben pattanásig feszült a helyzet...

– A kollégákkal sosem volt nagyobb konfliktusom, a főnökökkel viszont igen, ami természetes, hiszen mindketten épp nagyon akartunk valamit, és egy fiatal persze mindig meg akarja váltani a világot! Hát, ma már nem akarom...

– Na, és mondja, időnként tényleg megváltotta?!

– Ha abban az értelemben kérdezi, hogy gyógyultak-e a betegeim, akkor igen! Segíteni tudtam világhírű karmesteren, de aphasias vállalatvezetőn is, aki terápia utána vissza tudott menni dolgozni.

– Szegény beosztottjai... Viszont nem értek valamit. Miért „állt a bál” néha az aktuális főnökével, mikor mindketten csak a beteg javát nézték, akarták? Egy csónakban eveztek, nem?!

– Jajj, „kezit csókolom”, ez összetett dolog! De mondok rá példát. Én sokáig dolgoztam pedagógusként is. Namost az iskolarendszer ugye 45 percekben gondolkodik. Ez alapvető problémát jelentett akkor, hiszen a betegnek sokszor lehetetlen volt olyan feladatot kiírni, amit ennyi idő alatt el tudott végezni, tudniillik a képességkorlátozottsága miatt egyszerűen képtelen volt velem haladni. Szóval sokáig eretnek gondolatnak számított órarendszerben gyógyítani az aphasias betegeket, mivel a bajuk egyszerűen nem tűrte az időkorlátokat. Persze ma mindez már elfogadott, ami talán kicsit nekem is köszönhető. A másik probléma pedig abból eredt, hogy az iskolarendszer szeptembertől júniusig tart. Jó, de akkor nyáron mi lesz a beteggel? Hát, ilyenfajta konfliktusokra gondoljon... Az ügyet sokszor úgy oldottam meg, hogy ha ügyeltem, bejött hozzám a beteg. Esetleg eljött a lakásomra vagy én mentem hozzá.

– Képzelem, mennyire örült a családja annak, hogy az ebédlőasztalnál egy vadidegen dadog...

– „Örült”, de látták, hogy jó szívvel, hittel csinálom.

Az interjú a reklám után folytatódik

 

– Előfordult, hogy olyasmit látott, élt át, ami miatt már Önnek volt szüksége pszichológusra?

– Természetesen előfordult. De olyan értelemben, hogy szakmai tanácsra, konzultációra volt szükségem egy-egy esetről, mert senki sem születik okosnak, tapasztaltnak. Egyébként ahhoz, hogy a pszichológus terápiát végezhessen, neki magának is többször terápián kell átesnie, ez nálunk szakmai követelmény! Végig kell járnunk saját mélységeinket, tehát ilyen szempontból szintén szükségessé vált a kollégáim segítsége. Ez 2000 kötelező órát jelent. Nekem emellett sokat adott még a Hitem.

– Milyenfajta hit?

– Olyan Istenhit-fajta! Csak én nem a sarkon imádkozó típus vagyok, hanem igyekszem az egészet átültetni a mindennapokba.

– Érthető, a pszichológus sokszor épp Isten kinyújtott, segítő Keze...

– Persze, hiszen kik voltak valójában az első pszichológusok?! A papok! A hit mindenfajta együttműködésnek az alapja, más aspektusból nézve is. Ha mondjuk a páciens kételkedik az általam javasolt terápiában, akkor kötünk egy terápiás szerződést, amelyben kézzelfoghatóan, számára jól érthetően el van magyarázva mit és mennyit kell dolgoznia a siker érdekében. Utána, mikor látszanak az első eredmények, akkor már belelkesedik, végre hinni kezd az egészben, és sosem kell utána telefonálni, hogy háromra jöjjön, hiszen saját, jól felfogott érdeke az, hogy minél többet kapjon a gyógyításból.

– Mennyire súlyos az Ön által kezelt „beteganyag”?

– Az szubjektív, hogy ki mennyire beteg valójában. A dadogónak nyilván a dadogás a legnagyobb csapás, hiszen sok konfliktust, negatív életélményt, kudarcot szül. Tegyük fel, hogy megtetszik a fiatalembernek egy hölgy, de képtelen értelmesen elmondani neki azt a sima mondatot is, hogy „Klárika, elvinném magát vacsorázni!” Rengeteg fájdalmat, kisebbségi érzést hozhat ez az egész. Ha csak a paciens nem jut arra az elhatározásra, hogy nem akar gyógyulni, ragaszkodva a betegségéhez.

– Tessék?!

– Ne feledje, hogy aki beteg, mondjuk dadog, az legtöbbször jelentős figyelem- és szeretet többletet kap. A középpontban lehet, előnyökhöz juthat, akkor meg minek hagyja abba? Logikus! Freud mondta, hogy az egészséges ember tud szeretni és dolgozni, de mikor ezek helyettesítődnek dadogással, akkor az illetőnél mindkét életterületen bajok vannak. Nézzük a tanulást. Az iskolában ugye végig problémái lesznek, ráadásul soha nem azt fogja mondani, amit akar, hanem azt, amit tud. Ha belegondol, hogy a klasszikus dadogás 4-5 éves korban kezdődik, akkor látható, milyen hosszú távú a gond. Végig baj lehet a kapcsolatteremtésben, később pedig a munkába illeszkedésnél. Viszont szerencsére ez a betegség tényleg gyógyítható.

– Ez a példa a klasszikus dadogásra adott. Mikor kezd valaki teljesen váratlanul ilyesmibe?

– Például mikor egy apa vezeti az autót, balesetet szenved, és amíg ő ki tud mászni, addig a családja bent ragad holtan. Ez nyilván elképesztően nagy sokk, beláthatja...

– Körülhatárolható konkrétan az agyban a „dadogás helyszíne”?

– Vannak organikus dadogások, de általában nem mutathatunk rá a kiváltó helyre az agyban. A környezetben viszont igen! Létezik család-specifikus vonulat is, ahol több generáción át kimutatható ez a betegség. Ilyenkor nyilván nagyobb az esély arra, hogy az utód szintén dadogni fog, de nem feltétlenül! Ennek kialakulásához ugyanis speciális hajlam és környezeti hatások együttese szükséges. Kicsit szakszerűbben ma azt mondjuk, hogy ez a kínos dolog sokféle, egymásra ható tulajdonság rivalizálásából jön létre.

– Miből? Te holdkóros, csókokba burkolt anyám... Elvesztettem, ami meg sem volt... Tudja, azt a fonal-félét...

– Maga kérdezte! Na, elmagyarázom röviden. A rivalizációs szó azt jelenti, hogy magát egyazon időben rengeteg hatás éri, melyek erejüknél, fontosságuknál, mélységüknél fogva hatnak egymásra, és rivalizálnak egymással.

– Te szederszedő, édes jó... Hallgatom!

– Na most ezek az egymásra ható erők létre tudnak hozni különböző tüneteket, teszem azt a dadogást. Fokozottan igaz ez, ha adott hozzá még szomatikus probléma, mondjuk nemrég esett át a szervezete valamilyen vírusfertőzésen, ami miatt az immunrendszere épp nincs a „top”-on, aztán ilyen alaphelyzetben váratlanul történik valami. Szóval együtt, de rosszul állnak a csillagok...

– Ó, a csillagokat már értem! Hogyan képzeljünk el Önnél egy terápiás kezelést?

– Szakmai protokollok alapján. Le van írva, ki van találva. Én persze finomíthatok, ötvözhetek eljárásokat, amikből közel 5–600 áll a rendelkezésünkre. Nyilván máshogy kezelek kisgyermeket, akit a mamája hoz, és megint máshogy felnőttet. Természetesen mindig figyelem az egyedi mozzanatokat is.

– Szerintem mikor gyerek dadog, nem kell mindig pszichológus, a jó pedagógus is nyerhet. Az én osztálytársamat például anno a magyar tanárnőnk „kezelte ki”.

– Nézze, a dadogás mindig csak a jéghegy csúcsa, a pedagógus nyilván tudja kezelni bizonyos szintig, mondjuk a beszéd ritmizálásával. Viszont a gyökerek kezeléséhez már megfelelő szakember kell. Másképp fogalmazva orvosként képes vagyok levezetni szülést az útszélén, ha muszáj, de azért a nők ne hozzám járjanak szülni!

– Jó, majd szem előtt tartjuk ezt a kérését. Ön egyébként hogyan oldja a saját feszültségét? Első blikkre arra esküdnék, hogy leül komolyzenét hallgatni.

– Jól látja, valóban leülök! Én abszolút „vécés néni” vagyok ilyenkor, azt szeretem, mikor csak arra figyelve a zene szinte visz magával. Tudja, a zene fellazítja a tudatot, majd visszavezet az archaikus állapotba. Ezzel kapcsolatban is van tyúk-tojás dilemma, hogy vajon mi volt előbb? A ritmus vagy a beszéd? Nálam az előbbi vezet egy centivel, mert miközben ott „lökdösték egymást” az emberek, az már óhatatlanul adott valamiféle ritmust. Aztán visszatérve a kérdésére nyilván adott a hitem, a családom a feszültség oldására, és a már említett kötelező, szakmai kurzusok. Na, és még mi az én bobbym? Mondja csak meg! Hát a tenisz, nem?

– Ja, de,de... az apukája nyomán, kitalálhattam volna. Aztán biztosan olvas is, gondolom főleg Thomas Mannt.

– Nem!

– Rejtőt...

– Nem! Csalódást fogok okozni magának, mert az én kedvenc könyvem címe az, hogy „A medve és én”. Arról szól, hogy egy amerikai medvevadász kilövi egy bocs anyját, aztán a kicsit magához veszi. Utána hosszú évtizedekig együtt élnek, esznek, alszanak, mikor a már felnőtt medve meghallja a másik hangját, és – a természet szavának engedve – végül otthagyja a vadászt. Megy oda, ahova ő valójában tartozik. Igaz, mielőtt szem elől vesztődik a vadonban, még visszanéz a vadászra, ácsorog kicsit. Nekem ez a könyv örökre alapélmény marad, mert azt tanítja, hogy tisztelni kell a természetet a maga rendjével! Na, de most már annyit beszéltem, engedjen el, mert idetelefonált rég a feleségem, és vár haza...

– Jó, engedem, hiszen Ön oda tartozik, a feleségéhez, a családjához, ami szintén tiszteletet parancsol.

Fajkusz Lory

Kapcsolódó kifejezések: Dr. Vékássy László  dadog  dadogás 
© Copyright 1993-2018 Dr.Info All Rights Reserved! / Minden jog fenntartva!