Dr.Info - Egészség és Életmódmagazin

Cikkek
Betegségek
Receptek
Intézmények
Közösség
Ma Huba napja van. Holnap István napja lesz.
A+ A A-

Laborozunk, tehát vagyunk

Laborozunk, tehát vagyunkImádjuk. Én magam is elfogult vagyok vele. Kérem, nézzék el szubjektivitásomat, rajongó hangnememet, hiszen segédasszisztensként hosszú évekig „lengettem mögötte a Tóth néni húgyát”, s mindent, amit élettanból, laborozásból tudok – azt tőle tudom. Dr. Büki Béla belgyógyász- labororvos adjunktus neve fogalom a budapesti SZE I. számú Belgyógyászatán.

Bár a magasföldszinten lévő Központi Laboratórium ma már külön egységnek számít, annak létrehozása – még a klinika szerves részeként – valójában az ő nevéhez fűződik.

Dr. Büki Béla 1931. XI. 30.-án született, s e dátum már önmagában mutatja, hogy szakmai múltja egyben a XX. század orvos történelmének ugrásszerű fejlődését is takarja. Írom mindezt a legnagyobb tisztelettel iránta.

Adjunktus úr, ma elég hűvös van, szerintem kezdjük a kályhától..
– Kezdjük! Édesanyám háztartásbeli volt, bár rövid ideig dolgozott fogtechnikusként. Édesapám pedig kántor-tanító, aki „első generációs értelmiséginek” számított. Ő árvaként nőtt fel, és akkoriban az ilyen sorsú gyerekeket az egyház vette szárnyai alá. Így került a soproni líceumba, végül az Evangélikus Tanítóképzőben végzett. Negyedik elemista koromban – a budapesti Angol utcában – egyébként engem is okított, és mondhatom, hogy nagyon szigorú volt! Megkövetelte a feladataim pontos elvégzését, néha bizony előkerült a nádpálca, igaz, sosem ok nélkül, mindig tudtam, miért kapok ki… Apám egy ideig kertészképzőben szintén tanított, ezért a földdel, kerttel való foglalkozás fontos szerepet játszott az életünkben. Béreltünk kis földet, ahol saját magunk termeltünk konyhakerti növényeket. Tenyésztettünk nyulakat, a Rákos patak partján sokszor kaszáltam nekik füvet. Tovább megyek, a hat nagybátyám mind földművesként élt, és ők nagyon megszerettették velem a paraszti életformát, szóval a kétkezi munka sosem állt távol tőlem, és ez később kihatott a gimnáziumi éveimre...

Vannak testvérei?
– Sajnos a húgom, aki szintén tanított már meghalt. Az öcsémmel viszont tartom a kapcsolatot interneten. Orvos, igaz nem gyakorló, hanem kutató Finnországban. Molekuláris genetikával foglalkozik.

Milyen volt az otthoni légkör? Gyepálták egymást a „tesókkal” vagy úri nyugalom honolt?
– Ó, a pedagógus apám nagyszerű légkört tudott teremteni! A testvéreimmel tulajdonképpen nyugodt viszonyban éltünk, hiszen a húgommal hét, az öcsémmel nyolc év korkülönbség szólt a javamra, szóval rám hallgattak. Persze, én nagyon megértem a pénzemet, mint „bandatag” a budapesti Szugló utcában...

Mint micsoda?!
Bandatag! Az egyik kocsisnak például olykor szabadon engedtük a lovát, végül  a húgom teremtett valahogy békét a tulaj és köztem.

Ezért az állatvédők ma kitüntetnék! Sokáig tartottak ezek a gyerekkori barátságok?
– Nem, inkább a gimnáziumban szövődtek mély barátságaim. Az elemi elvégzése után – tekintettel édesapámra – a fasori Evangélikus gimnáziumba vettek fel, ami nagyon nagy szó volt, kimondottan előkelő dolog! Osztályfőnököm Dr. Vermes Miklós lett, aki később Kossuth díjat kapott, természetesen nem véletlenül. Ő életem egyik meghatározó emberévé vált nyolc évre, 1950- ben érettségiztem a vezetésével. Azt el kell mondanom még, hogy kiemelkedett az iskola érdeklődése a folklór iránt, nagyon sokat jártunk néptáncot gyűjteni. Természetesen magunk is műveltük, sőt, felléptünk. Molnár István keze alatt professzionális dolgokat tanultunk, emiatt végig nagyon szerettem a néprajzot.

Akkor miért nem néprajzkutató lett hanem orvos?
– Rám bízták  a jól felszerelt biológia szertárat, hiszen valakinek azt is kellett csinálnia! Sőt, a tantárgy tanára nagy szerepet játszott abban, hogy lassan a biológia kezdett igazán érdekelni. Az osztályfőnökünk ugye fizikus-kémikus-matematikus volt, tehát a fizikaszertárra mindig akadt más ember. Sose felejtem el, hogy a gimi udvarán kialakítottak egy kis kertet, aminek az ápolását szintén rám bízták, hiszen ilyesmivel korábban sokat foglalkoztam. Szóval mire leérettségiztem, már biológusnak készültem. Vermes tanár úr persze ismerte a hátterünket, tudta, hogy anyagilag nem vagyunk túl jól eleresztve. Ezért azt mondta, hogy biológus mindig lehetek, ha orvos is vagyok. A szak létszáma abban az évben szintén betelt már, orvosnak viszont mindenkit felvettek, aki csak jelentkezett. Jelentkeztem. Így kerültem az orvosira...

Emlékszik arra, hogy milyen érzés volt először beülni az egyetemi padba?
– Igen, nagyon jól emlékszem! Már mondtam, hogy mindenkit felvettek aki jött. Ebből következik, hogy nagyon sokan verődtünk össze, ezért a kémia órát az Uránia moziban tartották, mert annyi ember csak ott fért el. Az első két alapozó évemet áthatotta Straub F. Brúnó szellemisége, aki példaképem, s később az Akadémia elnöke lett. Na, ő rászorított a biokémiára! A másik döntő élményt az élettan hozta, ezért harmadéves koromban jelentkeztem demonstrátornak az Élettani Intézetbe. Olyan csoportban kezdtem náluk, ahol a feltételes reflex kialakításával foglalkoztak. Az 1951-52-es éveket írtuk akkoriban, amikor az élettan irányvonalát meghatározta a pavlovi nervinizmus. Pavlov a reflex kialakításának folyamatát kutyánál már leírta. Mi ennek nyomán végeztünk kondicionáló kísérleteket patkányon. Negyedévesként oktattam is, szóval nekem kellett például béka szívet preparálni, majd különböző nikotin, calcium - hatást demonstrálni. Akkoriban még nem voltak ezek a modern adatrögzítő rendszerek, így jobb híján kormozott papíron vizsgáltuk a szív működését. A papírt hengerre helyeztük, ahol áttétes rendszerrel egy tű analóg jeleket írt rá, abból következtettünk különböző reakciókra. Megrázó élményt adott, ha „decapitálnom” kellett a békát.

Jól tanult vagy gyakori UV–vendégnek számított?
– Utóvizsga nem volt, és hármast is csak bőrgyógyászaton kaptam, az valahogy félresikerült. A beteg alkarján lévő tünetre mindenféle téves diagnózist állítottam fel, mert pechemre nem vettem magamhoz a nagyítót. Azzal rögtön láthattam volna, hogy az illető rühes! Később persze sokat olvastam mikrobiológiát, és magával ragadott annak a logikus algoritmusa, amivel meg lehet határozni egy baktérium törzset. Ilyen például a cukorbontása, hiszen mindegyik másképpen bont, és a mikroszkopikus képük alapján el lehet jutni a néven nevezésükig.

Az anatómia mindenki mumusa az egyetemen. Egyik ismerősöm anyja például a végzés után laponként leúsztatta a könyvét a Dunán. Ön miként boldogult vele?
– Megtanultam, nagyon becsületesen megtanultam! Mást nem tehettem. Hiszen legendás emberre készültünk fel vizsgáknál, ugyanis Kiss professzornak voltak úgynevezett „force”-kérdései, melyekre kizárólag az általa tanított választ lehetett adni, különben mehettél haza.
Például kérdezte szigorlaton, hogy „– Mit csinál a trachea?” Mire kötelezően csak az lehetett  a válasz, hogy „ bifurkál”, azaz mindig kettéosztódik. Ha mást hallott, akkor erdélyi lévén közölte, hogy „– Na, jöjjön kijed lombhulláskor!” Szerintem mindenki érti, hogy ez mit jelentett… Ezért a medikusok kidolgoztak egy jegyzetet, az Eumestort, ami tartalmazta a kérdéseket, válaszokat. Akkoriban tankönyv híján eleve jegyzetekből tanultunk. A híres Magyar-Petrányi Belgyógyászati könyv csak később íródott, amibe valahányadik kiadásnál magam is írhattam társszerzőként a májról.

Mikor később, tanárként ön vizsgáztatott, sűrűn jött a „lombhullás?” Mit tett, ha valakit puskázáson kapott?
– Természetesen előfordult, hogy buktattam, bár én inkább a vajszívűek közé tartoztam, inkább addig faggattam a medikust, míg az végre jól válaszolt… Puskázásnál rögtön lecsaptam, és másik tételt húzattam…

Szóval Önnél nem kellett „force” –kérdésekre készülnie szegény, reszkető vizsgázónak?
– Ha csak azt nem lehet „force”-nak nevezni, hogy körbenéztem a már tesztekkel vizsgáztató helyeken és magam is bevezettem verbális vizsga helyett. Eleinte utálták a hallgatók, aztán megszokták…

Van tanítványa, aki kiemelkedő lett?
– Igen, Göncz Kinga például az én csoportomba tartozott, vagy említhetem Székács professzort…

Ájult el boncolásnál?
– Nem, én az első műtétnél lettem rosszul. Nyári gyakorlatra Kecskemétre mentem a szülészetre, ahol beosztottak „kampózni”. Na, mikor a sebész áthúzta a kést és megláttam a belső szerveket, akkor elengedtem a kampót, ki kellett vezetni! Ezután már csak egy hasonló eset adódott. Nekem a szem valahogy mindig maga volt a borzadály. Ezért műtét közben direkt a professzor asszony mögött álltam, hogy ne lássak semmit az egészből. Igen ám, de ő közben hirtelen megfordult épp azért, hogy nekünk mutasson valamit. Akkor pedig a beteg vérbeborult szemét láttam meg, úgyhogy megint ki kellett mennem friss levegőt szívni…

Az Ön neve fogalommá vált a SZE I. számú Belgyógyászati klinikáján. Röviden elmondaná, hogyan került végül ide, és összegezné nagy léptekben az itt töltött évtizedeit?
– Egyetem alatt szinte végig demonstrátor voltam az Élettani Intézetben, 1956. szeptember 16-án kaptam kézhez a diplomámat. Szerettem volna ott maradni utána, csak más kapta a „vágyott” statust. Az akkori rutin labor vezetőjének, Bálint professzornak viszont egyetlen telefonjába került, hogy az intézményvezető Rusznyák professzor idevegyen belgyógyásznak. Elfogadtam a lehetőséget, és szó szerint beköltöztem az épületbe, a második emeletre. Mikor a klinikára kerültem, még nem létezett főállású laboros, a gyakornokok, tanársegédek mentek le délutánonként elvégezni a vizsgálatokat. Magyar professzor vette át az intézmény vezetését, aki kérdezte tőlem, hogy mit dolgoznék szívesen. A mikrobiológiát választottam, később átvettem a részleg vezetését. Két férfi beosztottat kaptam, akik miatt nagyon irigyeltek a kollégák, mert azok nem beszéltek vissza! Csak a hétfői nap volt kritikus, akkor nem lehetett hozzájuk szólni, mivel az egyik a vasasnak drukkolt, a másik a fradinak, és a vasárnapi meccset beszélték meg…

Az Ön neve azért igazából a rutin laborhoz kötődik, a ma működő monstre – labornak valójában Ön az „alappillére”. Az osztályos orvos, „plussz" a mikrobiológiai munka mellett hogyan került épp ide?
– Az úgynevezett rutin labort akkoriban Bálint professzor után Kisfaludy professzor vezette, aki „átcsalt” magához. Szóval a szakvizsga abszolválásával így lettem mikrobiológiával de egyben kémiaival is foglalkozó labororvos. Emellett letettem a parazitológia szakvizsgámat. Fontos elmondani még azt, hogy aki a klinikára került, az szinte automatikusan csatlakozott valamelyik kutatócsoporthoz. Az életem tudományos része leginkább Kisfaludy professzorhoz kötődik, rajta keresztül kerültem be a hepatológiai munkacsoportba. A kutatásunk témája a portális encephalopathia volt, Kisfaludy ebből írta a disszertációját, én pedig ennek a kísérleti részét végeztem. Patkányoknak adtunk be ammónium kloridot, majd vizsgáltuk az agy ammónia tartalmát. Igaz, az első tudományos jellegű munkám Rusznyák professzorhoz fűződik, aki a P-vitamin felfedezője volt. Szóval konkrétan válaszolva a kérdésére, miután Kisfaludy nyugdíjba ment, átvettem a rutin labor vezetését.

A labor szakma ugrásszerű fejlődésen ment keresztül, aminek tanúja volt évtizedeken át. Miként élte meg, hogy az egykor családias légkörű, kis létszámú, manuálisan végzett munkájú légkört felváltja a sokemberes, gépiesített, nagyüzemi „taposómalom”?
– Ez annyira fokozatosan történt, hogy gyakorlatilag belenőttem. Azért természetesen voltak fordulópontok, mérföldkövek. Ilyennek számít, hogy egyszer Kisfaludy professzor előadást tartott volna laboratóriumi módszerekről, csak beteg lett. Helyette engem kértek fel. Ezért bejártam azokat a helyeket, ahol automata dolgozott, például a Központi Fizikai Intézetet. Ott egy Szőke nevű fizikus alkotott gépet, bár az még más elven működött, mint a mostaniak. Hosszú lánckígyó vitte a mintákat, majd kiszedve a kellő mennyiséget, reagenseket adagolt azokhoz. Ott döbbentem rá először, hogy most valójában teljesen új világ kezdődik.. Ennek a rutin labornak a forradalmi változását, ahol most ülünk a - Bécsből Németh doktornővel ideszállított - Hitachi 704C automata érkezése hozta.

Csodálatraméltó pályaív az öné, a mi generációnk ilyet valószínűleg nem futhat be. Mi az, ami kimaradt és sajnálja?
– Talán a színházat.. Nagy rajongója vagyok, egyetemista koromban sokat jártunk a Nemzeti „kakasülőjére”..

Mire gondol? Szívesen játszotta volna az erkélyről Júliát?
– Nem, nézőként gondoltam, esetleg mentem volna színházba ügyeleti orvosnak..

Tényleg kár, hogy kimaradt, hiszen alkalomadtán farba szúrhatta volna Psota Irént injekciós tűvel…
– Igen, ez lett volna a lehetőség… De mára elúszott. Pedig a portára kiírták az ilyen ügyeleti lehetőségeket, csak mindig elvitték az orrom elől. Ráadásul Bálint professzor fia, Tamás nagyon jó barátom volt, sokat pingpongoztunk itt az alagsorban. Az ő testvére színész, tehát az a vonal szintén adatott, időm viszont nem akadt arra, hogy éljek a lehetőséggel..

Hogyan telik ma egy napja?
– Tulajdonképpen három részre osztom…

Fej-tor-potrohra?
– Hát, hogy maga miket nem mond itt…

Ne nevessen, én csak stílszerű akartam lenni egy „majdnem biológussal”! Különben nekem régebben mesélte, hogy minden nap tanul tíz angol szót, amit aztán reggelre elfelejt…
– Nos, nyugdíjasként mindig kitűzök magamnak valamilyen témát, aminek utána olvasok. Utána jönnek a napi teendők, például a bevásárlás. Végül egy kollégát helyettesítek időnként rendelésen. Ezek mellett kijárok látogatni az Ausztriában fül-orr-gégész szakorvosként dolgozó fiamat. Tőle van két fiú unokám, náluk tanultam meg, mi az, hogy „kamaszkor”, mert én magam akkoriban annyira le voltam terhelve, hogy észrevétlenül éltem át azt a korszakomat. A feleségemről elmondanám, hogy grafikus művész, nagyon szépen dolgozik. Nagyjából így élek mostanában, és mindezek kitöltik a napjaimat, szóval összességében nincs okom panaszra…

Köszönöm, hogy időt szánt rám, remélem, hogy itt, a SZE rutin laborjában - ahol ez a beszélgetés készült, és ahol annyi évtizedet töltött – szintén sűrűn láthatjuk még! Hiszen látogatását mindig kitörő örömmel fogadjuk. Dacára annak, hogy cserélődik a társaság, az Ön nevét hamar megtanulják az újak, és látom, hogy érkezésekor már ők is boldogan simogatják a karját… Maradjon nekünk sokáig, Büki doktor...

- Fajkusz Lory -

Kapcsolódó kifejezések: Dr. Büki Béla  orvosportré 
© Copyright 1993-2018 Dr.Info All Rights Reserved! / Minden jog fenntartva!