Sohasem késő, avagy, mindig bízz magadban!
Kategória: Hírtallózó - Itthonról Készült: 2011. július 20. szerda, 13:01 Írta: Gyarmathy Hedvig
Az érettségi környékén sokunkban merül fel a Nagy Kérdés, hogy vajon milyen irányba is válasszunk pályát? Milyen felsőfokú intézménybe igyekezzünk bejutni, s kacsintgassunk-e külföldre vagy inkább próbáljuk itthon megalapozni a jövőnket? Persze, mindnyájan tartunk a felvételiktől és attól, hogy végül megbánjuk döntésünket, mert a friss diplománkkal majd ott állunk munka nélkül... Az sem segít, hogy mindenki azzal riogat bennünket: „gyermekem, most gondolj át mindent, mert ez a döntésed fogja meghatározni a további életed!”.
Interjú Dr. Horváth Gáborral, egy vidéki polgármesteri hivatal irodavezetőjével...
Az érettségi környékén sokunkban merül fel a Nagy Kérdés, hogy vajon milyen irányba is válasszunk pályát? Milyen felsőfokú intézménybe igyekezzünk bejutni, s kacsintgassunk-e külföldre vagy inkább próbáljuk itthon megalapozni a jövőnket? Persze, mindnyájan tartunk a felvételiktől és attól, hogy végül megbánjuk döntésünket, mert a friss diplománkkal majd ott állunk munka nélkül... Az sem segít, hogy mindenki azzal riogat bennünket: „gyermekem, most gondolj át mindent, mert ez a döntésed fogja meghatározni a további életed!”.
Nos, az én interjúalanyom mindezt megcáfolja, hiszen sorsa és élete tele van meglepetésekkel, nagy vállalkozásokkal, küzdelmekkel, fordulatokkal. Egy viszont sosem változott: mindig kiállt amellett, amit igazán szeretett, és amit fontosnak tartott! Dr. Horváth Gábor mára osztályvezető egy vidéki városban, ugyanott főiskolai óraadó, sőt, sokszor ő maga is padban ül. Például, mikor a doktorátusáért tanult, illetve most, amikor egy új szakmát szerez, továbbképzi magát – tehát tapasztalatból ismeri a katedra mindkét oldalát. Életútja példamutatás arra, hogy sosem késő bátran új utakra lépni...
Gábor, a ti időtökben hogyan zajlott a pályaválasztás, mi döntötte el, hogy melyik középiskola melyik tagozatát választod?
– Az általános iskolát befejező kisdiákként természetesen még én sem tudtam, hogy mit szeretnék tanulni, vagy milyen területen akarok a későbbiekben elhelyezkedni. A választás így viszonylag egyszerű döntés volt, amit a családdal hoztam meg, hiszen magától értetődött, hogy abba a középiskolába fogok járni, ahova a kiváló képességű nővérem, Helga járt.
Milyen iskola volt ez és hogyan érezted magad ott a tanulmányaid alatt?
– Akkor egészségügyi szakközépiskolaként működött, ma már jó hírű gimnázium. Szerettem oda járni, foglalkoztatott a gondolat, hogy mentős vagy akár orvos legyek, de valahogy a reáltantárgyakat nem éreztem a sajátomnak. Érdekelni persze érdekeltek, hiszen tanulhatók voltak, de számomra mindig a humán tárgyak jelentettek igazi kihívást. Már akkor rajongtam a filozófiáért, az irodalomért és a történelemért! Irodalmi teadélutánokra, szavalóversenyekre jártam – nem is rossz eredménnyel...
Hogyan kerültél kapcsolatba az általad annyira szeretett Szegeddel?
– Még szintén a középiskolában történt, hogy az utolsó két tanévben – a filozófiai és a történelmi tanulmányaim alapján – alkalmasnak ítéltek arra, hogy dolgozatot írjak az Országos Diákakadémia egyik pályázatára, természetesen ebből a két tárgyból. A siker aztán be is következett, hiszen mindkét alkalommal dobogós helyezést értem el! Ezeknek a versenyeknek a helyszíne volt Szeged. Ekkor ismerkedtem meg az egyetemvárosi élettel és kápráztatott el – a sok szőke lány mellett – az ottani izgalmas diákélet. Valószínűleg akkor fogalmazódott meg bennem az a gondolat, hogy a későbbiekben szeretnék majd Szegeden tanulni.
Szóval, ha jól sejtem, búcsút mondtál az egészségügyi pályafutásodnak. Azért ugye, fontosnak tartod azt a tudást, amit ott megszereztél?
– Természetesen fontosnak! Sok hasznos tudást szereztem, nem ijedek meg a vér látványától sem, kisebb láz esetén pedig nem viszem a gyermekeimet azonnal orvoshoz. De így, felnőtt fejjel már teljes szívemmel örülök annak, hogy más utat választottam. Mára azt csinálom, amit nagyon szeretek, a munkám egyben a hobbim is, amit azért sok minden mással kiegészítek...
A jogászi pálya csak lassan körvonalazódott benned. Merre vitt az utad tovább?
– Nem volt egyszerű arról döntenem, hogy érettségi után merre induljak el... Teljesen bizonytalan voltam. A jog már a középiskola harmadik osztályától érdekelt, de elsősorban a tanári pálya vezérelt. Így szóba jött a tanárképző főiskola...
Fogalmazzunk úgy, hogy tettél egy 180 fokos fordulatot. Nem indultál hátránnyal amiatt, hogy egészségügyi tanulmányokból jelentkeztél?
– De! Sajnos, hatalmas lemaradásaim voltak, amiket különórákkal, szorgalommal hamar sikerült pótolnom. Mégsem vettek fel a tanárképző magyar-történelem szakára, megjegyzem, oda 10-12-szeres túljelentkezés volt akkoriban. Szerencsére, nyíltak más lehetőségek előttem. Úgy adódott, hogy egy éven át egy községi iskolában dolgoztam alsó és felső tagozatban, mint képesítés nélküli nevelő. Ennek az vetett véget, hogy a hadkötelezettség miatt kénytelen voltam bevonulni katonának. Igaz, a másfél év helyett – mivel közben főiskolai felvételt nyertem – csak egy év lett az egészből, de biztosan állíthatom, hogy közben felejthetetlen élményekkel és sztorikkal lettem gazdagabb!
Miért szereltél le előbb, mitől rövidült le ez a kötelezően kiírt idő ott?
– Mentesítést kaptam, mert – maximális pontszámmal – felvételt nyertem az Államigazgatási Főiskolára. Ott végre megtaláltam azt, amit addig kerestem. Megismerhettem olyan tantárgyakat, mint például a polgárjog, a családjog, a közigazgatási jog és az alkotmányjog. Ezek a tárgyak nagyon fontosak voltak nekem, fantáziát láttam bennük, ezért élvezettel és érdeklődéssel tanultam őket. A vizsgákra még az ajánlott irodalmakat is elolvastam és kijegyzeteltem, akkor nem is gondolva arra, hogy valójában ez alapozza meg egy későbbi oktatói pályámat.
Ha jól tudom, ezek után munkába álltál.
– Valóban így történt. 1991-től a polgármesteri hivatal pénzügyi és költségvetési igazgatóságán helyezkedtem el. Legfőképp adóügyi feladataim voltak, mint például az adómegállapítások-és ellenőrzések, adóérték-bizonyítványok készítése, ügyfelezés, stb. Egyszóval a hivatalban akkor még „kisembernek” számítottam, és akkor ez így volt jó és természetes...
A tanulmányaid itt végleg megszakadtak?
– Dehogy! A régi gondolataim, céljaim továbbra is foglalkoztattak. Ezért munka mellett eredményesen szereztem OKJ-s szakmai képesítéseket, illetve nyelvet tanultam.
A munkahelyeden is egyre feljebb jutottál...
– Igen. Hat év pénzügy után – felkérésre – a közigazgatási és szociális igazgatóságon folytattam a pályámat. Azt a helyet nagyon kedveltem, hiszen teljesen új, eddig még nem ismert – maximum csak a főiskolán tanult – feladatokat kaptam. A gyámügy már sokkal nagyobb vonzáskörzetet tudhatott magáénak, lényegesen több jogi területet ölelt fel, miközben egyre több szakmabelit ismerhettem meg. Arra pedig különösen büszke vagyok, hogy a Gyámhivatal egyik alapítója voltam, új feladatokkal, nagy szakmai kihívások közt – rövidesen pedig a vezetője lettem.
Mindezek mellett maradt időd a családodra?
– Igen, mert engem valójában nem érdekelt a karrier, mint most sem izgat, csak szerencsés vagyok. Mindig a családom volt a legfontosabb, s ez a mai napig így van. A feleségemmel ma már négy gyermeket nevelünk, a legkisebb egyéves – és nagyon-nagyon büszke vagyok rá(juk)! Akkoriban is, ha a gyermekemmel tölthettem a délutánt, teljesen feltöltődtem, és emellett maradt időm mindenre (és a páromnak is). Szabadidőmben meg szívesen sportoltam, és közben a következő megmérettetésre, a nyelvvizsgára készültem. Úgy vallom, hogy a munka nekem csak lehetőséget jelent az elméleti tudás gyakorlatba történő ültetésére, bár kihívást adott az, hogy hiába voltam a legfiatalabb, a munkatársaim engem választottak hivatalvezetőnek. Dacára annak, hogy a kollégáim akár 15–20 éves gyakorlattal rendelkeztek már. Aztán felvételt nyertem a Jogi Egyetemre, amin sajnos első nekifutásra nem indulhattam el, mert a munkahelyem – a beosztásom és a helyettesítések miatt – nem tudta biztosítani az egyetemre járást. Viszont maga a sikerélmény erőt adott ahhoz, hogy majd újra próbálkozzam. Nem is adtam fel!
Az interjú a reklám után folytatódik
A ranglétrán közben sikerült még feljebb jutnod...
– Úgy van! Néhány év múlva – harminc évesen – nyílt pályázaton megnyertem a közigazgatási és szociális igazgató-helyettes állást. Ez eleinte nagy feladatot jelentett, de lassan kialakult bennem ennek a munkának a mindennapi rutinja. Bővült az ügyek listája, foglalkoztunk szociális, birtokvédelmi, szabálysértési, anyakönyvi, és még sok másfajta közigazgatási üggyel. Tovább bővültek a civil, illetve szakmai kapcsolataim is, hiszen részt kellett vennem a bizottsági, testületi üléseken, e mellett rengeteg továbbképzésre jártam. Összegezve, igazán sok kihívás ért nap, mint nap...
Hogy érted ezt?
– Ekkorra már elég sok beosztottat irányítottam. Nehezedett a különböző, eltérő területek átfogása, ami komoly szakmai megmérettetést hozott. A felettesem is akkortájt kezdett betegeskedni, így nemegyszer előfordult, hogy az egész igazgatóságot nekem kellett vezetnem, közel ötven munkatársat. A jogszabályok pedig állandóan változtak és a feladataink folyamatosan bővültek.
Ezért a rengeteg munkáért kaptál valamiféle elismerést?
– Persze! Az önkormányzattól már elég fiatalon megkaptam a címzetes tanácsosi elismerést, a díj átadásakor a hivatalvezető meg is jegyezte, hogy „oroszlánként vetettem magam a munkába”. (Én is így éreztem.)
Mi történt ezután?
– Sokáig úgy gondoltam, hogy ez a csúcs, innen már csak a nyugdíj jöhet. De tévedtem. Ismét felkérésre, az önkormányzaton belül egy önálló szervezeti egység vezetője lettem, immár önálló státuszban. Így lettem harmincnégy évesen irodavezető, és ekkor kezdtem meg végre tanulmányaimat a Szegedi Tudományegyetem Állam-és Jogtudományi Karán. Tehát „visszakerültem” Szegedre.
Honnan jött az ötlet, hogy ilyenkor, amikor minden tökéletes – a munkád csúcsán vagy, otthon vár a családod –, újra elkezdj iskolába járni?
– Őszintén szólva a lelkem mélyén sosem adtam fel azt az álmot, hogy egyszer a szegedi diákélet részese lehessek. Eszembe jut egyik professzorom gondolata a három kívánságról: „1. Legyen erőd megváltoztatni a megváltoztathatót. 2. Legyen erőd elfogadni a megváltoztathatatlant. 3. Tudd felismerni a kettő közötti különbséget.” A korábbi sikeres felvételi egyébként biztatást adott nekem, így nem láttam akadályát a tanulmányaim elkezdésének, és úgy gondoltam, hogy a leendő új diplomám a munkámhoz is jól jön majd. Érdekes, hogy a tanévnyitón véletlenül engem kértek fel a többi hallgató képviseltében az eskütételre, egyetemi polgár lettem, fantasztikus érzés volt.
Végül milyennek találtad azt a szegedi diákéletet?
– Csodálatosnak és meghatározónak! Szabadnak éreztem magam mindamellett, hogy szigorú tanáraink voltak, akik keményem megkövetelték a tantárgyak színvonalas elsajátítását, és én igyekeztem a lehetőségeihez képest – és nem utolsósorban a munkám mellett – jól felkészülni a vizsgákra...
Na, és milyen volt utána friss jogász diplomával a kezedben sétálni az utcán?
– Életem egyik legszebb, legmeghatározóbb élménye volt a doktorrá fogadás! Ezt az egészet nem lehet szavakkal elmondani. Körülbelül azt a boldogságot éreztem, mint amikor megszületett a fiam... Büszke vagyok arra, hogy Szegeden végeztem! Csodálatos diákváros, csodálatos emberekkel.
Ezzel a végzettséggel utad nyílt a tanításra is...
– Igen, felkérésre óraadó tanár lettem a városom főiskoláján. Nappalin és levelezőn tanítom többek közt a közigazgatási jogot, az államigazgatási eljárásjogot és a közigazgatástant.
Mondd, szerinted tanárnak vagy diáknak jobb lenni?
– Ezt nem tudom eldönteni. Az biztos, hogy oktatóként jó átadni a diákoknak a tudást, a tapasztalatot, amit eddig megszereztem. Viszont a diáklégkör fantasztikus, és én is mindig tanulok tőlük, főleg a vizsgáztatásokból! A fiatalok sokat segítenek nekem a „fejlődésben”, segítőkészek, még a száraz tananyagot is elég fegyelmezetten hallgatják végig, várva a példaeseteket, a jobb érthetőségért. Közben látom rajtuk, hogy alapvetően érdekli őket a téma, és mindent megtesznek a jó eredményekért. Remélem, ez a későbbi generációknál is így marad, mert öröm a tanítás!
Lelkiismeretes oktatónak tartod magad?
– Úgy gondolom, hogy ezt nem az én feladatom megítélni, de úgy hiszem, hogy minden mást, ezt is szeretettel és lelkiismerettel csinálom. Az anyagot próbálom teljes terjedelemben, érdekesen előadni – ami egyébként nem könnyű feladat –, és több példán át megértetni a diákokkal. Szerintem nem az a fontos, hogy valaki mennyit, milyen gyorsan magol be, hanem az, hogy értse azt, hogy miről van szó, és közben, ha lehet, szeresse a tantárgyat. Az óráimon rövid szüneteket szoktam beiktatni, hiszen köztudott, hogy a tanulók 25-30 percnél tovább képtelenek figyelni. Ezért egy-két „nehéz műfaj” között inkább mondok pár viccet, anekdotát, ami jól bevált módszer, hiszen a nevetés még a vizsgákon is segít.
A tanítás mellett hogy haladsz a munkáddal?
– Jól! Nemrég kaptam meg a címzetes vezető-főtanácsosi elismerést. Biztosan állíthatom, hogy ez már tényleg a csúcs, innen már tényleg nincs feljebb! Ezután valóban a nyugdíj jön, feltéve, ha az idő tájt olyasmi még lesz...
Milyen főnöknek tartod magad, illetve milyennek látod kapcsolatod a kollégákkal?
– Én minden kollégámtól csak azt várom el, amit magamtól is elvárok. Próbálok baráti kapcsolatot kialakítani velük, de arra azért odafigyelek, hogy megtartsam velük azt a bizonyos pár lépés távolságot. Ha közelebb engedném magamhoz őket, már nem tudnék a szemükben vezető maradni, tehát barátságos vagyok, de nem barát. Egyébként csak női munkatársaim vannak. Tudok dicsérni, de fegyelmezni, kritizálni is! Szóval nem a hatósági munka a nehéz, hanem az emberekkel való bánás. Ez utóbbi minden nap nagy kihívás...
Úgy érzed, hogy kedvelnek téged?
– Mindenképpen, és én is őket! Mindegyik munkatársamat nagyon szeretem emberileg, és sokat tanulok tőlük. Jó csapat vagyunk! Kellemes a légkör, és azt látom, hogy reggel örömmel jönnek dolgozni, és kevésbé várják a munkaidő végét. Vezetőként megtanultam, hogy mindig az embert, pontosabban az egyéniséget kell bennük látnom. Szeretek a kollégáimmal dolgozni, mi egy „áttörő” csapat vagyunk, mert összefogunk, és számunkra fontos a másik öröme és baja is. Valójában egy kis család a miénk...
Ha jól tudom, nem rég fejezted be megint valahol a tanulást...
– Jól tudod. Most az ELTE-én épp családjogi szakjogásznak tanultam.
Nehéz összeegyeztetned a munkát, a családot, a tanulást és a tanítást?
– Meg kell hagyni, nagyon nehéz... Mindenesetre próbálok előrelátón élni, semmit sem hagyva az utolsó pillanatra, de ez persze nem mindig sikerül. Ezért olykor komoly lelkiismeret-furdalásom van az alvással töltött idő miatt. Szóval próbálok valamiféle rendszer szerint élni, átgondolva a napjaimat, ami hol sikerül, hol nem...
Nem szakít szét ez a rengeteg elfoglaltság? Nem megy egymás rovására?
– Mindig mindenre van időm (és a GYES-en lévő feleségemnek is, aki egyébként most diplomázott a főiskolán), maximum azt az alvástól veszem el. Azért sajnos néha előfordul, hogy a magánéletem minimálisan, de háttérbe szorul. Már kevesebbet járok el ping-pongozni és futni is, a szépirodalom olvasására sincs már annyi időm, sajnos...
Ha fontossági sorrendet kellene felállítanod, hogyan nézne ki?
– Egymás mellett látnád a családot, a munkát, a tanítást és a tanulást. Na jó, legfontosabb a család, mint már mondtam, ezért ez az első a felsorolásomban. Ott hagynám érte a tanulást és a tanítást, ha kellene, de a munkám nyilván nem, hiszen abból próbálunk megélni... Ha megengeded, a fiatal generációtoknak idézném egyik kedvenc senecai proverdiumot (szállóigét): „Beata est vita conveniens naturae suae.” („Boldog az az élet, ami a természetének megfelelő.”) Hát nem imádni való gondolat? A családommal így próbálok élni: azt tesszük amit szeretünk, és a legfontosabb számunkra – olykor hibák tucatjaival – a kis közösségünk, a család.
Utolsó kérdésem az, hogy mit üzensz nekünk, fiataloknak tanárként és mit diákként?
– Tanárként azt, hogy bár nehéz jó és érdeklődő diáknak lenni, mindenki éljen a lehetőségeivel az egyetemen (főiskolán). Tisztelje a tanárokat, és vegye komolyan, mind a gimnáziumi, mind a felsőfokú tanulmányait! Emellett a tapasztalat nagyon sokat jelent, amit a tapasztalatlan nyilván csak később ért meg. Továbbá a diák nyugodtan mondja el „szakmai” véleményét a tanárainak, a tananyagban pedig ne az írást, hanem magát a Tudást lássa. A tanulást sohasem szabad abbahagyni, de ne becsméreljük le a gyakorlatot sem. És nagyon fontos az emberség, mind az iskolában, mind a munkahelyen – talán az egyik legfontosabb alapelv. Hogy diákként mit üzenek? Nos, azt, hogy, ha a gimnáziumi tanulmányok kicsit „halványabban” is sikerülnek, szorgalommal és rengeteg kitartással minden pótolható. Tehát az úgynevezett tehetségen van a kisebb hangsúly, higgyétek el – hiába van valakinek jó érzéke például a hangszerekhez vagy a nyelvekhez-, nagy lelkiismerettel akkor is gyakorolni és gyakorolni kell, így van ez minden tantárggyal! Walt Disney szavaival élve: „Minden álmunk valóra válhat, ha van bátorságunk a nyomukba eredni”.
Köszönöm, hogy szakítottál rám időt, azt hiszem, hogy életed, szavaid, döntéseid nem csak engem fognak elgondolkodtatni...
– Nagyon szívesen! De inkább az a valószínű, hogy én tanultam tőled... Mint az ókori nagyok mondták: „Homines dum docent, discunt.” („Tanítás közben az ember maga is tanul.”)
Gyarmathy Hedvig