Diabeteses gyermek lelki világa...

[Zsu77]

Máté úgy édes ennivaló falat,ahogy van!

[tímeácska]

Máté úgy édes ennivaló falat,ahogy van!

És nagyon fincsi! Harapdálom is rendesen a husiját: egy kis oldalast, egy kis combikát...

[vighkata]

És nagyon fincsi! Harapdálom is rendesen a husiját: egy kis oldalast, egy kis combikát...

Én meg nosztalgiázom. Az én fiamat már nem lehet rágicsálni, pontosabban már nem nekem.

[tímeácska]

Már nekem is lassan könyörögnöm kell érte, hogy hadd kóstikáljam meg... Csak egy kicsiiiiit! De Ő már naaagy fiú...

[vighkata]

És egyre nagyobb lesz, és ezzel arányosan egyre kevesebbet rágicsálhatsz.

Emlékeztek arra a Danon gyümi joghurt reklámra? "Az én drága kisfiam akkor is az én kisfiam marad" És mutatják a 2,30 m magas kosaras fiatalembert, aki éppen beveri a fejét a csillárba.

[tímeácska]

Ugye, mi Mátéval nagyon sokat voltunk kórházban... És Ő soha nem sírt, hogy haza akar jönni, vagy le akar menni sétálni, szóval, soha nem panaszkodott semmi miatt. Valóban, csak akkor sírt, ha "oka" volt rá: fájt valamije, rosszul érezte Magát...
Mátém kórházban ült fel először, ott állt fel, ott is tette meg az első lépéseket... Beszélni is ott kezdett el (azóta sem áll be a kis szája, és rója a köröket, megállás nélkül... )...
Elég sok képet csináltam Róla, na, nem azért, hogy később "emlékezzek" azokra a szörnyű időkre, hanem, mert annyira volt valami a gyerekben, amit úgy éreztem, meg kell örökítenem, és ha visszanézem, erőt ad...
Volt olyan pl., amikor 5-6 hónapos lehetett, ült a kiságyban, a kis fejébe ment éppen az infúzió, és Ő mosolygott mindeközben, és a kis szemeiből áradt az "anya, ne aggódj, nem lesz semmi baj! Mosolyogj, én is azt teszem!"... Igazság szerint vegyes érzelmeket váltanak ki ezek a képek belőlem... Jó is nézni, de ugyanakkor keserűség is eltölt... De az tény, hogy sokkal kitartóbbak, szívósabbak, mint a felnőttek nagy hányada...

[Zsu77]

És nagyon fincsi! Harapdálom is rendesen a husiját: egy kis oldalast, egy kis combikát...

Hát...ki mit vacsorázik...ebédel...reggelizik...
Van aki Mátét...
Van aki Kristófot...
Ugyebár...
Persze aztán van(nak) aki(k):
anyukát...

[Zsu77]

Ugye, mi Mátéval nagyon sokat voltunk kórházban... És Ő soha nem sírt, hogy haza akar jönni, vagy le akar menni sétálni, szóval, soha nem panaszkodott semmi miatt. Valóban, csak akkor sírt, ha "oka" volt rá: fájt valamije, rosszul érezte Magát...
Mátém kórházban ült fel először, ott állt fel, ott is tette meg az első lépéseket... Beszélni is ott kezdett el (azóta sem áll be a kis szája, és rója a köröket, megállás nélkül... )...
Elég sok képet csináltam Róla, na, nem azért, hogy később "emlékezzek" azokra a szörnyű időkre, hanem, mert annyira volt valami a gyerekben, amit úgy éreztem, meg kell örökítenem, és ha visszanézem, erőt ad...
Volt olyan pl., amikor 5-6 hónapos lehetett, ült a kiságyban, a kis fejébe ment éppen az infúzió, és Ő mosolygott mindeközben, és a kis szemeiből áradt az "anya, ne aggódj, nem lesz semmi baj! Mosolyogj, én is azt teszem!"... Igazság szerint vegyes érzelmeket váltanak ki ezek a képek belőlem... Jó is nézni, de ugyanakkor keserűség is eltölt... De az tény, hogy sokkal kitartóbbak, szívósabbak, mint a felnőttek nagy hányada...

Ez így igaz!
Tudod sokat rágtam magam,hogy ha az egészségügy ennyire érdekel,akkor mégis hova orientálódjak...És hát amit itt leírtál,kitűnő példa arra,hogy gyerekosztály:A-a!Mert most vagy bőgök,vagy dolgozok ugyebár...MINDEN ELISMERÉSEM AZOKNAK AZ ORVOSOKNAK ÉS NŐVÉREKNEK,AKIK KÉPESEK A KÓRHÁZI GYERMEKÁPOLÁSRA!

[zsuzsa]

Én dolgoztam gyermek szakápolónőként, egy évig kórházi osztályon, szerettem csinálni, de nagyon rossz volt hogy nem volt, ill. nagyon kevés idő volt foglalkozni a gyermekek lelkével, meg az az igazság, hogy 20 éves fejjel másképp láttam a dolgokat, nekem még, nem volt, nem tudtam milyen az anyai érzés, hogy mit érezhet aki ott ül a gyermeke mellett, ráadásúl enteritiszes osztályon, fertőző osztályon voltam, és a csontvelő transzplanton, na az borzasztó volt, én leginkább azt szerttem amikor délután beültem mesélni, hozzájuk, játszani, de én kezdőként ezt megtettem, viszont az öreg rókák, inkább a nővérszobában bagóztak, és nem igazán voltam közkedvelt ha foglalkoztam a gyerekekkel, ennyire ráérsz címszóval valamit kitaláltak. Én e miatt a fásúltság miatt nem szerettem az egészet, és hagytam ott, szülészeten dolgoztam, ott meg a pénzről szólt a dolog, akkor segítettek, és annak, akitől lehetett számítani valamire, gusztustalan volt, nem volt olyan régen tíz éve, de a világ már akkor is ilyen volt, most ebből a szempontból talán jobb, mikor én szültem már ilyet nem tapasztaltam, a diab részen se, most sokkal önzetlenebbűl teszik a dolgukat, bár tudom hogy ez kh függő is, most is van olyan hely ahol nagyon emberiek, és van ahová jobb ha az ember be sem teszi a lábát, és ez régen is így volt. Utána elmentem sérült gyerekeket fejleszteni, gondozni, családban nevelkedő gyerekeket, bölcsödei körülmények között, nagyon jó volt, szerettem, ott viszont a családok tragédiáját, a gyerekek helyzetét teljesen magamra vettem, nem tudtam függetlenedni tőle, és nagyon megviselt lelkileg, hogy nem tudok segíteni olyan mértékben ahogy segítettem, nekik az is nagy segítség volt, de én folymatosa azt éreztem hogy kevés vagyok. Legszivesebben ha vissza mennék kh területre bohócdoktor lennék, vagy bohócápolónéni, olyan jó volt mikor jöttek délután egy héten egyszer kétszer, az a sok csillogó gyerekszem, még az a kisgyerek is aki addig sírt, egy kicsit alábbhagyott a sírása, és talán elfelejtette egy két másodpercre hogy hol is van, és miért.

[Zsu77]

Nekem csak a Heim Pállal van gyerekkórház tapasztalatom.Ott nagyon aranyosak voltak velünk,bár volt olyan nővérke ott is,aki ideges volt egy állandóan síró babára.Gondolom azért,mert az anyukája nem volt állandóan bent,mint mondjuk én az enyémmel,vagy a másik babával.Pedig ha tudná,hogy én is nehezen találtam felügyeletet a nagyobbra.És hát ott bent látni lehetett sokat bentlakókat is és az elég szomorú volt.Szerintem nagyon nehéz lehet és ez a fásultság -noha én elítélem az ilyet- pont egyfajta védekezés lehet.De ez rossz választás.Másképp kell az ilyet feldolgozni,vagy tényleg nem oda való az ember!Voltunk még bent ott máskor egy 24órás megfigyelésre,miután a legkisebbik fiam jóízűen megitta az egész üveg szemfesték-lemosómat.(olyan kicsi volt,hogy még kupakot letekerni sem tudott:egész egyszerűen kirágta az alját és kiszopogatta...jó,mi?)Akkor is nagyon rendicsekek voltak,és mivel elfértünk a gyerekkel egy ágyon,fizetni sem kellett,hogy ott aludtam.De készségesek voltak,mindent elmagyaráztak,úgyhogy tényleg megnyugodva mentünk haza.Volt sok játék és jöttek a bohóc dokik hozzánk is.Ezek jó dolgok voltak.Szóval zömében nem találkoztunk undok magatartással.Talán tényleg változnak a dolgok.Sokat gondolkodtam és talán azért,mert annyira kevés a fizetés,hogy aki marad,az biztos,hogy csak hivatásból tud maradni...