Mivel nem ismertek bemutatkozom!
SzaSza vagyok 14 éves, 8 hónapja cukorbeteg és most jöttem haza Hatvanból a Bátor Táborból, ahol tényleg mindig süt a nap. Még akkor is, ha esik az eső. J
Nos, azt eleinte én sem hittem el, hogy a világon tényleg van olyan tábor, ahol elfelejtetik a gyerekekkel mindazt amin keresztül mennek. Nagyon sok vitánk adódott a tábor miatt a szüleimmel, amit, azóta nagyon bánok, hiszen ők tudják csak igazán, hogy mi jó most nekem.
Úgy látták jónak, hogyha elmegyek és megbékélek az „állapotommal” és igazuk is lett, hiszen, ha meg nem is gyógyultam de ez az 1 hét nekem felért egy teljes gyógyulással. A tábor előtt sokszor mondogattam, hogy „engem nem érdekel más nyomora” pedig igenis jólesik törődni a hozzám hasonlóakkal és viszont. Ez az egész nagyon is jót tett!! Átlagosnak éreztem magam. Mondjuk a betegséggel együtt is ezt vallom de azért nem ugyanaz, mert ott mindenki akkor mért cukrot amikor én, akkor adta be az insulint amikor én, ugyanazt ette amit én és még sorolhatnám. A sok program amit a „kábeles emberkék”J és a cimbik hoztak össze, nos hát az felejthetetlen marad számomra. Sok barátot szereztem magamnak akik nagyon fontosak nekem és sajnos nagyon messze vannak tőlem Az a szép még a táborban, hogy 1 család jön létre! A diabeteszes gyerekek „nagy” családja.
És pont az „állapotunk” az ami így összeköt bennünket. Az utolsó esti beszélgetés közben - a könnyeimmel küszködve – meséltem el az új barátaimnak, hogy nagyon örülök annak, hogy cukorbeteg lettem. - Ezt a betegségem kiderülésekor még elég furcsának találtam volna és nem is mertem ilyenre gondolni, sőt minden ezirányú biztatást el is utasítottam. - Hisz, ha nem lennék az, akkor nekem ez az élmény kimaradna az életemből és nem lennék már az a SzaSza aki most vagyok! „Kevesebb lennék.”
De cukros vagyok és eljutottam a Bátor Tábor kapujához, ahol rögtön legalább 5 cimbi jött elém, hogy segítsen. Nem hittem volna, de ezek a cimbik egytől egyig a „családom” tagjai lesznek. Segítettek, bíztattak, kísérgettek az orvosiba, ha hypóztam (ami csak egyszer fordult elő), na és mindenhova, velem együtt nevettek mindenen. Sőt, ha volt valami óhajom-sóhajom, akkor rögtön mentek, intézkedtek. Szinte úgy éreztem, mintha ők is gyerekek lennének. J
Most is könnycsepp csordul végig az arcomon, a boldogságtól és szeretettől.
- A közös tánctól, az esti közös énekléstől, az esti beszélgetésektől, a csocsóversenyektőlJ, és persze a holdfényes utóvacsitól.
- A bátorkodás nyújtotta emlékektől, amivel megint gazdagabb lettem és itt azért is éreztem nagyon jól magam, mert tényleg csak a kihívást keresi benne az ember és gondolni sincs ideje arra, hogy most vajon mennyi a cukrom, vagy, hogy most egyek, mit egyek stb.
- A lovaglástól amikor egy voltam a lóval, a horgászattól, ahol fogtam egy Laci nevű halat J.
Az evezést sem hagyom ki a sorból, mert itt volt talán számomra a legnyugodtabb. A zene, a színjátszás, a fotózás, a sport és nincs annyi ujjam, hogy el tudjam sorolni a különféle programokat. Na meg persze az íjászat, amire nagyon büszke vagyok, hogy tudtam lőni lufikat is, ami lehet nem nagy szám, de nekem az, mivel tök béna vagyok célzásból☻. Nekem nagy élmény marad ez az 1 hét. Csak az a baj, hogy már el is telt. De ami még érdekes, hogy aki először volt ott pont úgy mint én, nem akart jönni és tessék már meg haza se akar menni és igen, én is magamra ismertem J. Nagy gombócot érzek a torkomba, ha meghallom a közös dalunkat : „Fogd a kezem és érezd magad biztonságban. Tudnod kell, hogy veled vagyunk a nagyvilágban. A gond, a baj, a félelem csak nyári zápor, kiáltsuk most együtt azt, hogy: BÁTOR TÁBOR!!!!
Amióta itthon vagyok sokkal nyíltabb lettem, már csak azért is, mert ismeretlen emberek előtt mérek szúrok… stb. és nem is érdekel, hogy mit szólnak hozzá. Ez az amit soha nem hittem volna magamról, hogy meg bírom tenni. Azoknak akik még nem vettek részt a BT-ben, 100%-osan ajánlom, mert nagy élmény és elfelejtesz minden rosszat és csak a kalandra tudsz majd gondolni!!!!
Ezúton szeretnék köszönetet mondani a Bátor Tábor minden szervezőjének, az összes Cimbinek és természetesen a Hódmezővásárhelyi Erzsébet Kórház diabetes szakrendelés minden lelkes munkatársának, - a doktornénimnek, a doktorbácsimnak és Etelka néninek, akik felhívták a figyelmem erre a nagyszerű lehetőségre és biztosították számomra a részvétel lehetőségét.