Már millió ideje nem írtam ide. Jó okom volt erre, bár ha elolvassátok, biztos kinevettek érte. Eltartott egy ideig megemésztenem a dolgokat, közben pedig elszaladt az idő. Nem mondom, hogy most már minden stimmel, de jobban vagyok. Akkor kezdjük az elején.

Tavaly novemberben eszembe jutott, készülni kellene karácsonyra. Elő is szedtem a szokásos recepteket, és döbbenten vettem észre, szinte alig van benne olyan, ami nem kér fél kiló cukrot az elkészítéshez. Osztottam-szoroztam, kiderült, rengeteg fruktóz kellene, meg nem is biztos, hogy jó lesz, ha lecserélem a liszt egy részét teljes kiörlésűre. Meg egyéb apró dolgok is eszembe jutottak, aszalt gyümi, mazsi, ezek sem túl jók.
Bepánikoltam. Én már meg sem kóstolhatok semmit?
Dühös lettem. Ott egye meg a fene, akkor is a hagyományt választom, és igenis ESZEK belőle, amennyi jól esik.
Így is tettem. Az eredmény (amikor meg mertem mérni) 13.
Ez a depis időszakom elhúzódott az egész december végi ünneplés alatt. Alig mértem cukit, és csak azt írtam a füzetbe, ami nekem is tetszet. Szóval csaltam.
Még a diab dokihoz sem mentem el, szégyeltem magam.
Csak egy valami volt, ami egy kicsit megnyugtatott, egy mézes recept, ami alapból (gyárilag) nekem is megfelelő összetevőket tartalmazott: a Kotányi( nem a reklám helye) mézeskalács fűszerkeverék hátulján van.
Szóval ezt azóta többször is megsütöttem, kockára vágva a tésztát amolyan nasinak.
Aztán visszajöttek a dolgos hétköznapok, és a megszokott menetrend. A munkahelyemen tudom tűrtőztetni magam, nincs időm mindig az éhségre koncentrálnom. Néhány hét múlva észrevettem, hogy megint minden gömbölyű körülöttem. Jók a cukik, és "érzem" az ételek CH tartalmát. Remélem, értitek, mire gondolok. Ránézek valamire, és kb. eltalálom, mennyit ehetek belőle.
Néha nagyon rákattanok a zöldségekre, én, aki soha nem ettem meg őket. Pl: répa.
Ezek után úgy döntöttem, elmegyek a diab dokihoz. És mi történt? vittem a füzetem, (kitöltöttem az eltitkolt részeket is a gép memóriájából), a doki MEGDICSÉRT, hogy milyen jól be van állítva az étrendem, és a cukrom is jó. Azt is mondta, ne sanyargassam magam, elég egy héten egy napot mérni a cukit, vagy ha úgy érzem, hogy baj van. Nem akadt ki a 13-on sem, azt mondta néha becsúszik, és biztos jó volt a karácsonyi menü.
Ez újabb csapás volt a lelkemre. Én egy átlagos cukorbeteg vagyok??? Nem halálosan beteg ember?? Hogy képzeli ezt?? Megsértődtem.
Beteg akartam lenni, hogy mindenki velem foglalkozzon, pátyolgasson, sajnáljon. Na, ezt is hetekig emésztettem. Sose fog már elmúlni???
Már utáltam magam a nyafogások végett. Olyan, mintha két ember kűzdene bennem: egy, aki tudja, mit kell tenni, és egy, aki nem akarja ezt tudomásul venni.
Még hozzátok sem látogattam el. Mit mondjak nektek? Hogy sajnáljatok, és segítsetek, hogy nekem is legyenek problémáim??
Aztán a párom lehordott a sárga földig, amikor megtudta, hónapok óta nem néztem feléztek. mikor azt kérdezte, miért, nem tudtam a választ. Miért is??
Talán azért, mert ti vidámak vagytok, én meg depis. Ti együtt vagytok, én egyedül akartam lenni. Szenvedni, rágni magam. Mert ezt akartam.
Egy napon elgondolkodtam, hova vezet ez. Hisz tudom, mit kell tennem, nem esik nehezemre sem. Használhatom a tanácsaitokat, néha megjutalmazhatom magam pár finom falattal.
Jelenleg jutalmazom magam, mert kell a lelkemnek az édesség. Rendesen eszek, tilos válogatnom, (én döntöttem így), meg kell ennem, ami a tányéromon van, csak akkor jöhet a nasi.
Nagyon nehéz magammal. Hányszor esem vissza ebbe a csapdába még?? Miért nem tudom elfogadni a megváltoztathatatlant??
Máskor meg tök könnyű.
Szeretném, ha sütne a nap. Akkor nekem is könnyebb lesz. És szeretném, ha nem lenne már ennyi gond körülöttem. És szeretnélek LÁTNI benneteket is.
Hát ez azt hiszem, mégis csak depi lesz. Téli depi.
Ha tudnátok, hogy most is potyog a könnyem, alig látom, mit írok.
Kellene már az a tavasz. Kellene a lelkemnek.