Éppen most beteg vagyok. Hogy mi bajom, magam sem tudom, valami lappang bennem, csak nem akar a felszínre törni. Levert vagyok, meg hőemelkedésem van, és nincs étvágyam. Fáj mindenem, a vállaim, a fejem, meg minden, aminek mozdulnia kellene.
Az egész cég fetreng az önsajnálatban, kaptunk Cetebe-t, hogy szedjük. Na, azóta beteg mindenki, most rajtam a sor.
Szóval itt ülök. Mivel mindenki más mással van elfoglalva, nekem kell sajnálnom magam.

A munkahelyi csapatom kitalálta, hogy csináljunk egy előkarácsonyi bulit. Ez úgy nézne ki, hogy elmennénk a Trófea étterembe dec. 19-én, mindenki befizet 4600,- Ft-ot, aztán 2-3 órán keresztül annyit eszik-iszik, ami belefér. Meg beszélgetnénk.
Szóval elsőre nagyon jól hangzott, aztán jöttek a kérdések. Minek adjak ki 4600,-Ft-ot azért, hogy egy adag salátát megegyek egy rántotthusival? Engem az ivászat nem vonz, de beszélgetni jó lenne. Csakhogy a többieket nézve én is enni akarnék, mivel elég gyenge vagyok ezen a téren. Még mindig elszalad velem a ló, ha jó kajákat látok, főleg ősi ellenségemet, a süteményt. Ezért aztán, mivel tudom, hogy áthágom a szabályokat, nem megyek. Persze agitálnak, mert szeretnék, ha ott lennék, de ismerem magam, nem fogom tudni megállni, úgyhogy nem.
Most aztán abból meritek erőt, hogy nézegetem az Egycsepp-napon készült fényképeket, és emlékezem. Milyen jól összejöttünk, hogy egy kisebb felfordulást okozva jól érezzük magunkat. Úgy gondolom, hogy az én életem is felfordulásos, vagyis inkább nem egyszerű. Úgy gondolom, olyan az egész, mint egy akadálypálya. A régi Super Marió játék jut eszembe magamról, ahol mindenféle akadályokat kellett legyőzni, hogy tovább juss, aztán néha visszapottyantál, és kezdhetted előröl. Erre gondoltam, hogy akadálypálya az életem. Kihívásokkal, csapdákkal, "ellenségekkel" fűszerezett.
Még amikor együtt voltunk is éreztem ezt, nézzétek meg a képeket. Felfordulás, rendetlenség körös körül, de mindennek a közepén MI, ahogy élvezzük az életünket és az egymás társaságát. Ez ad nekem erőt most, hogy amúgy is magam alatt vagyok. ÚÚÚtálok beteg lenni!!!

Szóval a dec. bulit kihagyom, de azt már várom, hogy valaki kitalálja a legközelebbi beszélgetős összejövetelt. Vihetne mindenki 1 tányér valamit, ami a specialitása, amit mindenki megkóstolhatna. És beszélgetnénk, mert az a legfontosabb.

Ja, és a legfontosabb!! T. Családom!! Azért nem tagadtuk meg magunkat most sem. Nézzétek meg Borkáék képeit. Volt ott minden, kisbaba, kiskutya... mint nyáron. Csak most nem Sidike gondoskodott a kutyusokról, hanem Borka!!!!


Szóval máris jobban vagyok. Megnézem megint a képeket.

Millió puszi nektek!!!