Nos, elmentünk az első talinkra.
Kicsit félve indultunk neki, mindkettőnknek voltak fenntartásai az üggyel kapcsolatban. Nekem az utolsó közös nyaralásunk jutott eszembe, ahol Apa nem igazán érezte jól magát, és elrontotta az én nyaralásomat is. Neki pedig a megrögzött egészsége táplálkozásommal kapcsolatban voltak félelmei, legfőképp, hogy mit fog enni a talin. Olyan diétás izéket?? (Hát biztos nem számított a fél oldal szalonnára, 4 kg kolbászra.)
Így indultunk. Próbáltunk egymáshoz türelmesek lenni, nem hoztunk fel olyan témát a hosszú úton, amin vitázni lehet. (ez csoda, hiszen olyan olaszosan mindenen tudunk vitázni).
Szerintem mindketten egy nagy levegőt vettünk az utolsó 5 km előtt, mikor is megálltunk tankolni.

Aztán egyszer csak ott voltunk a tábornál. Sehol senki, csendesen gurultunk befelé, azon tanakodtunk, hogyan tovább. Aztán megláttam egy ismerőst, Sándort. Na, mondom, ez így jó, ő tud segíteni.
Amikor kiszálltunk újabb "ismerősre" bukkantunk, Misamacira. Végre személyesen is megismerhettem.

Aztán elszabadult a "pokol". Hirtelen a nevemet hallottam, majd valaki belezuhant a nyakamba, és csak ölelt, ölelt, azt sem tudtam, mi történt. Aztán megismertem a mi Katánkat. Még most is megborzongok ezen a fogadáson. Sose hittem volna, hogy ilyen lesz.
Aztán előkerültek a többiek is egy teraszon, Borka, Nofre, két kis véreb, és még sokan mások. A következő órák összefolytak, csak kapkodtam a fejem, erősen koncentráltam arra, hogy megjegyezzem a neveket. (Nekem ez nem könnyű).

Voltak gondjaim a szállással is, miután megtudtam, hogy egy baba is lesz a házban. Na, mondom, Apa megint nem alszik, nyűgös lesz, majd villámhárítózhatok megint. Aztán mi történt? SEMMI!! A baba egy angyal volt, jól nevelt, tudta, mire való az éjszaka. Nappal meg csak mosolygott a sok felnőtten, aki gügyörészett neki.
Elgondolkodtam azon, hogy hova is kerültem. Teljesen ismeretlen arcok vettek körül, mégis ismerősök voltak. Közös beszélgetések, nevetések, főzések tarkították ezt a szűk 3 napot.

Kellemesen teltek a napok. Nagyon tetszett az a sok tolerancia, amiben részünk volt egymással szemben. Nem volt különbség idősebb és fiatal, felnőtt és gyerek között, ami a világban pedig mindennapos dolog. Természetesen beszélgettünk minden féléről, anekdotáztunk a tűz körül, együtt készítettük az ebédeket, vacsorákat. Kicseréltük a tapasztalatokat, megbeszéltük, ami a másiknak gondot okozott. Minden közös volt. Nem néztük le a másikat, nem nevettük ki, hacsak nem valami poén szereplője lett szegény. (lásd képek: Jenő a hordár)

Nagyon tetszett az első reggel, amikor levittem a párizsimat és a májasomat a hűtőbe (hátha mégsem lesz mit enni alapon hoztuk.) Apa megszállta a májast a közös asztalnál, majd csatlakozott hozzá más is. Úgy ették, min egy családi reggelin. Aztán amikor az egyik gyerek éhes lett, Zita előkapta a párizsit, mintha otthon lenne. Itt éreztem először azt, hogy CSALÁD. Volt itt minden, kisbaba, kiskutyák, kicsi és nagyobb gyerekek, idősebb és fiatalabb felnőttek. (álmos fiatal, kifordított pólóban: Oly) Nagyon klassz érzés egy ekkora család tagjának lenni.
Apa is talált barátokat, jól elvolt, bográcsozhatott is, amit nagyon szeret. Meg beszélhetett, talált hallgatóságot is.
Nem tudom szavakba önteni az érzéseket, amiket a képek nézegetésekor érzek. Szinte fáj, hogy mindenki szétszéledt. De mégis együtt vagyunk a neten, ahol az egész elkezdődött.

Azt kell mondanom, hogy nagyon-nagyon csalódott voltam, amiért ilyen gyorsan eltelt ez a hétvége. Sok új érzést, gondolatot, tudást kellett elraktározni.
A legfontosabb pedig az, hogy nem vagyunk egyedül! És ez itt, a talin ezerszer igaz volt. Mindenki segítette a másikat és a csapatot, ahol tudta.

Szóval remélem nem sértek meg senkit azzal, hogy azt mondom: bárcsak az igazi családom lenne ilyen, mint ti.

És a legfontosabb: Apa ezt mondta hazafelé: "nagyon jól éreztem magam!" És ez hatalmas szó, nekem elhihetitek.

Úgyhogy most irány Visegrád, mert ott megint találkozhatunk.

Aki pedig nemrég csatlakozott a csapathoz, annak annyit üzennék: "Üdvözöllek, a lehető legjobb helyen jársz"