Babázhatok

[somcsika]

Kinek így, kinek úgy jön ez be. De egyben biztos egyet értünk, hogy a gyerekmosolynál nincs nagyobb öröm az életben!! És minél több gyerek mosolyog rád nap, mint nap, annál boldogabban indulnak a reggelek!!

Várd csak meg a kamaszkort.Amikor majd teljesen ki fordulnak magukból, és folyton csak azt kérdezed magadtól, hogy ez még mindig az én gyerekem, hol rontottam el? Persze ha az ember azt az időszakot "túlélni" akkor előbb-utóbb visszakapja azt a kedves, aranyos gyermekét aki azelőtt volt. Vannak napok amikor az ember molyosa már nem őszinte. Túlélésre hajazunk.

[mantanya]

Várd csak meg a kamaszkort.Amikor majd teljesen ki fordulnak magukból, és folyton csak azt kérdezed magadtól, hogy ez még mindig az én gyerekem, hol rontottam el? Persze ha az ember azt az időszakot "túlélni" akkor előbb-utóbb visszakapja azt a kedves, aranyos gyermekét aki azelőtt volt. Vannak napok amikor az ember molyosa már nem őszinte. Túlélésre hajazunk.

Ne is mondd!! A nagyobb fiam most 8 és fél éves, most van a "kis kamaszkor"-ban és teljesen kiakaszt!! Lassan felakaszt falvédőnek, rám sem hederít. Mindent megmagyaráz, övé az utolsó szó, flegma, stb. Szóval már most sem túl egyszerű. A húgának meg persze tetszik, és próbálja utánozni!! Hurrá! És hol vagyunk még attól, hogy mindezt kinőjük?????????!!!!!!

De akkor is azt mondom, hogy imádom őket, minden nehézség ellenére, és nincs nagyobb boldogság, mikor hozzád bújnak, tőled "kérnek segítséget", rád mosolyognak, stb. Nekem ez az életem!!!! A többi le van ejtve!!!

[gabibaba]

Várd csak meg a kamaszkort.Amikor majd teljesen ki fordulnak magukból, és folyton csak azt kérdezed magadtól, hogy ez még mindig az én gyerekem, hol rontottam el? Persze ha az ember azt az időszakot "túlélni" akkor előbb-utóbb visszakapja azt a kedves, aranyos gyermekét aki azelőtt volt. Vannak napok amikor az ember molyosa már nem őszinte. Túlélésre hajazunk.

Nálunk nincs egészen 15 hónap a két gyerek között . Kamaszkor így egyszerre letudva (bár egy rossz szavam sem lehet eddig, mázlista vagyok).

[christina]

Nálunk nincs egészen 15 hónap a két gyerek között . Kamaszkor így egyszerre letudva (bár egy rossz szavam sem lehet eddig, mázlista vagyok).

A gyerkőceidet ismerve, nem is panaszkodhatsz!
Én is ilyen mázlis szeretnék lenni!

[pusimelu]

Bettina is egyre nehezebben kezelhető ő most 10 éves !Várok minden jó tippet serdülők kezelhetősége címmel?

[vighkata]

Én a 23 éves fiammal túl vagyok a nehezén, de 16-17 évesen baromi nehéz volt. Nekem, neki nem.

[somcsika]

A cukorbetegség előtti időben nagyon rossz volt a viszonyunk. Mármit mondok/mnondtunk neki az úgy nem volt jó, állanódan ellenkedett. Nem szólt egy rossz szót sem, nem veszekedett csak láttam a mimikáján. Mi most abban a korban vagyunk, hogy próbálja megtalálni a stílusát, (mind öltözködésben, mind pedig viselkedésben). Miután beteg lett bevallotta, hogy szándékosan mondott mindig ellent nekünk, ha azt mondtuk, hogy vegye fel a papucsot, azért se, tűzd fel a hajad mert a szemedbe lóg, még jobban belehúzta. Ez csak egy pár példa, számtalan volt még. Arról nem beszélve, hogy kb. 150 pár csizmából nem tudott választani magának. Végül 2 hét után vettünk egyet, de jó ha kétszer volt a lábán. Az ésszerűség határait súrolja, fel volt háborodva, mert nem vettem meg neki egy olyan típust amelynek kb. 2-3 mm-es talpa volt.
Most, hogy cukorbeteg lett, megint van mire fogni, hogyha hisztis és dacos.
Megkérdezem tőle, mit enne, mindeeegy válaszolja. Aztán amikor elé rakom az ebédet vagy a vacsorát akkor tiszta düh, mert ő nem ilyet akart ennei. Kiteszem a lelkem, hogy neki jó legyen és hogy ne érezzen semmiben sem hiányt. Nem várok térdreereszkedést az igyekeztem miatt, de egy kis tiszteletet vagy emberséget az igen, vagy legalább egy halvány köszönömöt, amikor én is tiszta betegen végig talapok egy fél napot a konyhában, hogy legyen ebéd és sütemény is. A kicsire mindeközben kevesebb idő jut, ami már az ovónénik szerint látható változásokat eredményez. Rossz lett, neveletlen és szófogadatlan.
Próbálok türelmes lenni, de igazából tényleg a túlélésre hajazok. Remélem, hogy mindannyian kibirjuk ezt az időszakot és utánna minden rendben lesz.

[kmolli]

A cukorbetegség előtti időben nagyon rossz volt a viszonyunk. Mármit mondok/mnondtunk neki az úgy nem volt jó, állanódan ellenkedett. Nem szólt egy rossz szót sem, nem veszekedett csak láttam a mimikáján. Mi most abban a korban vagyunk, hogy próbálja megtalálni a stílusát, (mind öltözködésben, mind pedig viselkedésben). Miután beteg lett bevallotta, hogy szándékosan mondott mindig ellent nekünk, ha azt mondtuk, hogy vegye fel a papucsot, azért se, tűzd fel a hajad mert a szemedbe lóg, még jobban belehúzta. Ez csak egy pár példa, számtalan volt még. Arról nem beszélve, hogy kb. 150 pár csizmából nem tudott választani magának. Végül 2 hét után vettünk egyet, de jó ha kétszer volt a lábán. Az ésszerűség határait súrolja, fel volt háborodva, mert nem vettem meg neki egy olyan típust amelynek kb. 2-3 mm-es talpa volt.
Most, hogy cukorbeteg lett, megint van mire fogni, hogyha hisztis és dacos.
Megkérdezem tőle, mit enne, mindeeegy válaszolja. Aztán amikor elé rakom az ebédet vagy a vacsorát akkor tiszta düh, mert ő nem ilyet akart ennei. Kiteszem a lelkem, hogy neki jó legyen és hogy ne érezzen semmiben sem hiányt. Nem várok térdreereszkedést az igyekeztem miatt, de egy kis tiszteletet vagy emberséget az igen, vagy legalább egy halvány köszönömöt, amikor én is tiszta betegen végig talapok egy fél napot a konyhában, hogy legyen ebéd és sütemény is. A kicsire mindeközben kevesebb idő jut, ami már az ovónénik szerint látható változásokat eredményez. Rossz lett, neveletlen és szófogadatlan.
Próbálok türelmes lenni, de igazából tényleg a túlélésre hajazok. Remélem, hogy mindannyian kibirjuk ezt az időszakot és utánna minden rendben lesz.

Somcsika, ha ez számít valamit, én ugyanilyen lány voltam (bár nekem nem volt testvérem), aztán hamar el is költöztem otthonról (sajnos elváltak a szüleim és kényszer volt), de azóta mindkét szülőmmel nagyon jó a kapcsolatom, apámmal még laktam együtt 6 évet, mikor egyetemre mentem és mások is megjegyzik, hogy milyen jó, hogy ilyen a kapcsolatom a szüleimmel. Naponta beszélünk telefonon, az unokák születése óta még többet, csak ők segítenek nekem és az unokákkal is nagyon nagyon nagyon jó a viszonyuk.
De, mintha engem írtál volna le kamaszkoromban most... pont ilyen voltam... sőőőőt, még rossz társaságba is keveredtem és nem tudtak befolyásolni a szüleim. De persze volt magamhoz való eszem és kiszálltam belőle időben és saját akaratomból mentem el egyetemre is, nem a szüleiméből, szóval bízzál meg a lányodban, ha hasonlítunk egy kicsit is, akkor nem lesz elveszett lány és majd jó lesz a kapcsolatotok később!!!!

[kicsidodi]

Kmolli!

Dehogy haragszom! Ez is egy vélemény/tapasztalat, amit szívesen meghallgatok. Teljesen helyén valóak a kérdéseid! Nekem a férjem többnyire itthon van (saját vállalkozásunk van, de nem kell folyton felügyelni), így mi ketten lennénk a két gyerekre, és lenne aki babázzon, ha problémás lenne a terhességem. Ráadásul édesanyám gyermekorvos, így mi szem előtt vagyunk:P. Több nőgyógyászt is megkérdeztünk ezzel kapcsolatban, és általában úgy vélekednek erről, hogy nincs egy fix idő, amennyit várni kell, a lényeg, hogy teljes legyen a regenerálódás. Nálam ezzel nincs gond (nyilván számít, hogy 22 éves vagyok), és a saját dokim vizsgálat után adta áldását a dologra. Orvosgyerekként nem rohannék bele ilyesmibe felelőtlenül.
Amúgy a természet megoldja (ezt is): úgy tűnik még nem rendeződött a ciklusom, ami a szoptatás mellett nem is meglepő. Meg most úgy tűnik mégis várunk pár hónapot, mert akkor le tudok diplomázni decemberben. Az egyetemet így is nagy pocakkal, és pár hetes babával is folytattam, de két picivel már nem bírnám, és túl akarok lenni rajta. Meg reménykedem, hogy visszahozzák a 2 év GYED-et, mert nem mindegy...

A szüléssel kapcsolatban meg nyilván igazad van, legalábbis te így élted meg! Én sokakat ismereke, akik sajnos nem így élték meg a szülésüket (persze a császárt még kevesebben "szerették"). Nálunk a családban ez valahogy sose jött össze, pedig mindig pozitívan álltak hozzá a nők. Anyu 21, és 18 órát vajúdott velünk, nagyon nehéz szülések voltak, így mikor én pocakos lettem, ő egyenesen javasolta a császárt, mert nem akarta, hogy át kelljen élnem, amit neki. 25 év se szépítette meg neki:S. A nagynénémnek is 4200g-os fia született, ő megszülte spontán, de utólag azt mondta bár császár lett volna, mert a mai napig nem stimml neki minden, annyira szétrepedt (neki volt már császárja is).... Na mindegy, nyilván magamat győzködöm:P, hiszen ez nekem nem adatott meg. De komolyan úgy gondolom, hogy nálunk Botonddal nem lett volna túl happy a vége. Talán egy "normál" méretű babával.... De az én fiam egy Góliát volt.

[kicsidodi]

Mantanya!

Köszi. Tudom (dehogy tudom, csak sejtem), hogy az eleje nagyon kemény meló lesz! De szeretnék "túl lenni" rajta! Nagyon sokaktól hallottam ezt, hogy baromi nehéz visszarázódni később, meg én tényleg kicsi korkülönbséget szeretnék (ez egy újabb beszélgetés témája). De én tényleg könnyebb helyzetben vagyok, mint az átlag, mert mi Botondot is ketten nevel(het)jük, így tényleg meg se kottyan. Ráadásul a többgyerekes barátink is mind azt mondják, hogy van baba, aki mellé jöhet ilyen hamara a kistesó, az Botond. Persze nem biztos, hogy ez így marad, de hihetetlenül jó természete van, és én nagyon tudatos és következetes vagyok a nevelésben, így remélem, hogy nem is rontjuk el .