Babázhatok

[kmolli]

Csak röviden: az eredményeim végig jók voltak, 6,4 -el indultunk, aztán 5,7 és 5,9. Szóval erre nem lehet fogni. Az tuti, hogy marha nagy hasam volt, meghát az UH alapján is nagy babára számíthattunk. A 36 hetes UH-on 4700 grammra becsülték, macrosomia, másfélszer több magzatvíz, meg fötopátia gyanúja. Ennyi kellett, és a doki (persze nem a fogadott dokim, mert Ő erre rá sem bagózott, hanem aki az UH-ot csinálta) azt mondta, másnap azonnali befejezés. Így maradtunk és másnap reggel meg is császároztak. Ráadásul hosszába vágott. Végül nem lett akkora, mint becsülték, és a lányomat megszültem simán 4550 grammal, lehet, hogy sikerült volna spontán is. Az tuti, hogy ez sokkal rosszabb volt. Eleve, hogy műtétről van szó, hogy nem élheted át magát a szülés élményét, meghát a felépülés sem volt egy leányálom. A baba átkerült a koraszülött osztályra, 2 nap inkubátor, légzéstámogatás, antibiotikum, kékfény, stb. Nem volt egyszerű menet, mivel a kora nem is egy épületben van a szülészettel (kb.300-400 m), így frissen műtve, -20 fokban, hóban jártam át szinte hason csúszva 3 óránként, hogy cicire tegyem. Persze nem panasz, mert az ember bármire képes, ha a porontyáról van szó. Mindegy, már itthon vagyunk, 9 napot voltunk a korán. Szopizunk, alszunk, és szépen növögetünk.

Egyenlőre ennyi, mert most is itt szuszog a fülembe!

Huh, hát nem semmi, amin átmentetek!!! Hol történt ez?
Megnyugtatásul mondom, hogy ilyen méretekre ennyi hetesen egyetlen orvos sem engedett volna spontán szülést - az más kérdés, hogy miért nem indították be a szülést inkább, de gyanítom, hogy itt a probléma az volt, hogy nem 40 hetesen mértek ekkora babát, mert akkor valszeg indítanak, hanem a fötopátia gyanú miatt vágtak (a több magzatvíz nem jó jel), ez sajnos mindenhol indok a császárra. Azt akarom mondani, hogy gondolj arra, hogy nagy valószínűséggel jobban járt így a baba! Lehet, hogy neki túl nagy tortúra lett volna a hüvelyi szülés, még így is fertőzést kapott, ha jól értem (antibio miatt és a 9 nap kora miatt), pedig császáros volt, hüvelyi után biztosan rosszabb állapotban lett volna.
Ha akarsz ilyesmiről "beszélni", mert nehéz feldolgozni a császárt, akkor szívesen beszélgetek veled erről, nekem is az első hüvelyi volt és a második császár és sokként ért a második császár, nekem is nagyon hirtelen jött.
Nade miért vágtak hosszában??? A mindenit, nem is hallottam ilyet, hogy manapság hosszában vágjanak? Ez tényleg nagyon fájhatott utána... szegény, nagyon sajnálom.

De a lényeg, hogy szopik, alszik, szuper lehet És milyen 3 gyerekkel?

[mantanya]

Huh, hát nem semmi, amin átmentetek!!! Hol történt ez?
Megnyugtatásul mondom, hogy ilyen méretekre ennyi hetesen egyetlen orvos sem engedett volna spontán szülést - az más kérdés, hogy miért nem indították be a szülést inkább, de gyanítom, hogy itt a probléma az volt, hogy nem 40 hetesen mértek ekkora babát, mert akkor valszeg indítanak, hanem a fötopátia gyanú miatt vágtak (a több magzatvíz nem jó jel), ez sajnos mindenhol indok a császárra. Azt akarom mondani, hogy gondolj arra, hogy nagy valószínűséggel jobban járt így a baba! Lehet, hogy neki túl nagy tortúra lett volna a hüvelyi szülés, még így is fertőzést kapott, ha jól értem (antibio miatt és a 9 nap kora miatt), pedig császáros volt, hüvelyi után biztosan rosszabb állapotban lett volna.
Ha akarsz ilyesmiről "beszélni", mert nehéz feldolgozni a császárt, akkor szívesen beszélgetek veled erről, nekem is az első hüvelyi volt és a második császár és sokként ért a második császár, nekem is nagyon hirtelen jött.
Nade miért vágtak hosszában??? A mindenit, nem is hallottam ilyet, hogy manapság hosszában vágjanak? Ez tényleg nagyon fájhatott utána... szegény, nagyon sajnálom.

De a lényeg, hogy szopik, alszik, szuper lehet És milyen 3 gyerekkel?

Hogy császár lett, valahol gondoltam én. Érzi ezt az ember. A baj csak az volt, hogy a nődokimmal nem tudtam ezt megbeszélni. Egyáltalán semmit. És olyan gyorsan történt, egyik napról a másikra, nem is sejtettük, hogy akkor már benn maradunk. Szóval egy kicsit nehéz lelkileg feldolgozni! Lassan kezdek rajta túl lenni, habár nem érzem, hogy "szültem", inkább, hogy kaptam egy gyereket. Ja! Ez Miskolcon történt, nem titok! Beidézem, mit éreztem, mikor hazajöttünk (ez egy levél, amit a netre írtam):

"Egyszer már vettem a bátorságot és írtam egy levelet, melyben próbáltam megfogalmazni minden elismerésem munkájával illetve munkájukkal kapcsolatban. Ekkor már 2 gyermekes anyuka lévén úgy gondoltam van jogom, hogy elmondjam véleményemet, kifejtsem álláspontomat. Azóta eltelt pár év, és a párommal nagy családról kezdtünk álmodni. És az álom hamarosan realizálódni látszott.>>
> >
Persze betegségemből kifolyólag nagyon sokan ferde szemmel néztek rám, mondván miért is kísértem én a sorsot. Hiszen van már 2 egészséges, gyönyörű gyermekem, ebben a világban legyen ez elég és PONT. De azért engedtessék meg, hogy MI döntsünk! És döntöttünk! Akartuk!>>
> >
Jöttek a nehézségek, mert most is, mint az előző terhességek alatt, a helyi, megyei kórházban nem vállalták terhes gondozásomat. Így megint maradt a heti-két heti utazgatás 60 km-re, hol a belgyógyász, hol pedig a nőgyógyászhoz. Akit persze megint nem választhattam, mert egyedül Ő volt, aki cukorbeteg kismamákkal foglalkozik. Hogy szimpatikus volt-e? Hogy volt –e iránta bizalmam? Hogy tetszett –e a hozzáállása? Nem. Nem. És nem. De nem adatott meg, hogy választhassak. Így bíztam, hogy jól sül el minden. >>
Teltek a hetek, vizsgálatok, ultrahangok, amelyekből már sejteni lehetett, hogy nem lesz ez egyszerű menet. Több volt a magzatvíz, nagyon nagy volt a baba. Próbáltam én szólni az orvosnak, üljünk le, csak egy pillanatra és beszéljünk egy kicsit. Ő jó szakember, elhiszem, de én érzem, hogy mi zajlik odabenn. Hogy már nehezen viselem, hogy már fizikailag is nagyon megterhelő, tudom, még van 4 hét hátra. De Ő mindig rohant. Mindig elfoglalt volt, műtőben volt, stb. Aztán a 36 hetes ultrahangon egy másik, számomra teljesen ismeretlen orvos azonnali befekvést illetve a terhesség azonnali befejezését javasolta. Erre már az én nőgyógyászom sem fordíthatott hátat. Másnap reggelre programozott császár. Nem indították meg a szülést, meg sem próbálták. Persze lehet, hogy ez így volt helyénvaló.>>
> >
Hajnal 5 órákor szülőszoba. NST, borotválás, előkészítés, katéter, stb. Persze ez mind úgy, mint a futószalag. Hogy mit éreztem, hogy mire gondoltam, hogy tele voltam aggodalommal, és kétellyel?! Mert persze apa nem lehetett ott. Nem úgy, mint az első kettőnél, ahol legalább Ő mellettem volt, nyugtatott, fogta a kezem, biztatott. Nem lehetett, mert mindenféle tilalom volt. >>
Reggel fél 9-kor toltak a műtőbe. Mindenhol maszkos, beöltözött emberek, én egy szál kórházi lepelben, alig megalázó helyzet. Aztán jött az érzéstelenítés, meg mindenféle kütyük, tűk, meg hát persze a lekötözés, nehogy mozdulni próbáljak! Előttem lepel, még az órát sem láthattam. Jöttek az orvosok, de se puszi-se pá. Mármint hogy én vagyok, itt az asztalon. Én, akit most fel fognak vágni. Ja! Hogy nekik csak egy munkadarab! Bocsánat, hogy lelkizni próbálok, de jól esett volna egy pár nyugtató szó! De arra nincs idő! Gyorsan neki kell látni, meg hát közben muszáj megbeszélni a heti programot, ki-merre-mikor-kivel! És hogy én közben jól vagyok-e?! Igen persze, ne is tessék velem foglalkozni! Majd csak túl leszek rajta! >>
9.02 perckor felemelik a babámat! Gyönyörű!!! De csak 3 másodpercre láthattam, mert vitték is. Hová? Gondoltam lemosni, megmérni. De ez ilyen sokáig tartana?? Aztán jött egy hölgy, aki közölte, hogy a baba átkerült a koraszülött osztályra! Na, jó, de miért is? És mikor láthatom? Nem adhatnék egy puszit? Csak egyet! Aztán varrnak és varrnak. Leveszik előlem a lepedőt, orvos már sehol. Köszönöm! Akartam volna mondani! De mindegy! Csak találkozunk még! >>
24 órás megfigyelés. Mozdulatlanul. Ezt még csak kibírná az ember, de hol van a baba? Ki tud róla valamit?? Kiderül, hogy 300 méterre tőlem, egy másik épületben. Majd lehet érdeklődni. Telefonon. De mikor?? És csak potyognak a könnyeim. Dúlnak a hormonok. Még egy fél nap, mire telefonálni tudtam. A baba inkubátorban van, légzéstámogatást kap, antibiotikumot. Ennyi.>>
Másfél nap után sikerült csaknem hason csúszva, frissen műtve átjutnom a koraszülött osztályra. Láthattam, hacsak rövid időre is. A kezelőorvosa megengedte, hogy átjárjak hozzá 3 óránként, aztán ha kikerül az inkubátorból, mellre is tehetem. Így naponta 5x jártam át hozzá, hogy minél többet vele lehessek. Ügyesen elkezdett szopizni, gyorsan felépült. A nővérek szerint felesleges volt hozzá ennyit járni, hiszen az Ő lelki világa még….. De hát könyörgöm! Mégiscsak az én fiam!>>
> >
Az egészben a legszebb dolog, hogy míg a terhességem alatt én „kergettem” az orvosomat, hogy válthassak vele pár szót, addig a műtét után Ő próbált engem elérni. Hogy ekkor már neki volt fontosabb? Nekem a legfontosabb ekkor már a baba volt! Nála voltam amikor csak tehettem. A varratszedés után persze megkapta járandóságát! Mert ezt ugye így szokás! És elhangzott egy számomra furcsa kérdés a szájából: „Meg volt elégedve mindennel?”>>
> >
Mindegy! Már itthon vagyunk! És nagy család lettünk! Mindenki jól van! Talán az én lelkem is megnyugszik már! Bár az, hogy ez a kórház, amelyikről írok baba-mama barát elismerést kapott, kicsit furcsának tűnik! Biztos, hogy a babának szüksége volt az intenzív ellátásra és ezt én megértem. De miért nem lehet ezt összeegyeztetni azzal, amit manapság mindenhol hall az ember, hogy szükségünk van egymásra! Nekem rá, neki rám! Az első pillanattól! >>
> >
Köszönöm, hogy leírhattam. Tanulság? Nem tudom. Mindenki ahogy gondolja! "






És hogy milyen 3 gyerekekkel? Szoknunk kell még! De csak kialakul! Még kicsit kuszák a napok! Ja! Hogy miért vágott hosszába?? A doki magyarázata: nagy baba lesz. Meg hát állítólag így könnyebb!! Persze nem nekem, hanem a dokiknak!
>>

[mantanya]

He-he! Ezek a grimaszok meg hogy kerültek bele??? Nem én voltam! Becsszó! Valahol önálló életet él a topik??!!

[mantanya]

Tettem fel képeket, ha esetleg..........

[vighkata]

Ugyanis senki nem mesélt ezekről a nehézségekről, se a család, se barátnők, se védőnő (na róluk inkább nem is írok, az külön röhej) mintha ezt ciki lenne bevallani, hogy nekik sem volt fenékig tejföl.
Pedig ha erről beszélnének,a kismamák kevesebben éreznék magunkat szerencsétlennek.

Köszi Chris, valami ilyesmire gondoltam én is, amikor azt írtam, hogy a könyvek a nehézségekről nem írnak, abból nem lehet megtanulni, vagy gyakorlatot szerezni, ha nem megy minden magától, mint a karikacsapás. Mindent olyan szépen tökéletesnek tüntetnek föl, mintha nem lenne más, csak a nagykönyvben leírtak. Aztán ha a kismama szembesül a nehézségekkel, akkor érzi magát egyedül.

Én ezért is írtam, hogy itt egymástól többet tudunk meg, és több segítséget jelent, mint a könyv, ami nem ír ezekről.
Nem a könyvek jó, és hasznos tanácsait kifogásoltam.

Úgyhogy köszke, és én is örömmel olvastam, amit a kezdetekről írtál.

[vighkata]

Christina, nekem nagyon tetszett, amit írtál!!!!
Engem az idegesített folyton, hogy tényleg vannak sokan, akiknek varázsütésre sikerült, semmit nem kellett tenniük és nem értettem, hogy miért van az, hogy valakinek megy minden, másnak meg akkor sem, ha meggebed - pedig az igét mindenki hírdeti, hogy márpedig mindenki tud szoptatni.

Hú, hogy mennyire igazad van! Most tekintsünk el attól, hogy én tudtam szoptatni, de amikor még bent voltunk szülés után a kórházban (akkor még 1 hétig bent maradtunk), akkor bizony nagyon lekezelő, kategorikus módon bántak azokkal az anyukákkal, akiknek nem indult be a tejelválasztás.
Szegénykék attól stresszeltek, hogy mást sem hallottak, hogy ezt nem csinálják jól, azt nem csinálják jól, és ők tehetnek mindenről, és különben is nézzenek meg minket, akik szoptatunk, látható, hogy lehet szoptatni.

Gondolhatjátok, hogy nem győztük nyugtatni az anyukákat, hogy ne figyeljenek azokra nővérkékre, mert nem mindegyik volt "igeosztó". Több nővérke nagyon segítőkész volt, és igazán hozzáértő is, mi is csak csodálkoztunk, hogy milyen praktikákat tudtak mutatni.

Azt pedig, hogy manapság a praktikák átadásán túl, miért nincs hathatós orvosi segítség, azt meg nem értem. Pedig biztosan van segítség.

[kmolli]

Tettem fel képeket, ha esetleg..........

Micsoda helyes fiad és szép lányod van!! És Bulcsú, de szép baba! Gratulálok mindegyikhez

A sztorid nagyon kemény. Sajnálom ezeket az élményeket. Nem véletlenül mondják, hogy aki teheti, jöjjön fel pestre szülni (mármint diabos) diabterhes centrumba. De Miskolc marha messze van. Sajnálom! És legjobban nekem ez a hosszanti vágás volt brutális, érthetetlen egyszerűen!

Nem tudom,mennyire nyugtat a dolog, de azért sokmindenben mindenhol így megy (egyedül az nem és pest talán ebben "tud" többet, hogy nemcsak 1-1 doki vállal el cukros anyukát, hanem itt van bőven választék és ezért lehet olyan dokit találni, akiben meg is bízunk), a bababarát dolog általában csak szöveg, nem jelent igazából semmit, csak annyit, hogy rooming-in van és kész. A műtét szinte mindenhol ilyen, futószalag. (de nem vágnak hosszában...) Amit leírtál róla, az szerintem a legtöbb helyen így megy, ez mégiscsak műtét és nem szülés sajnos. Ezért is nehéz feldolgozni. Egy szép szülés HELYETT egy csúnya műtét, amit senki nem akar. Ismerem az érzést, én is sejtettem valahol a császárt, de igazából 2 óra leforgása alatt már borotváltak is a nullából (35 hét 5 nap), bár nekünk egészen más probléma miatt és utólag az az egy miatt nyugodtam meg és dolgoztam fel a műtétet a szülés helyett, hogy nyilvánvalóan nagyobb baj lett volna, ha hüvelyi úton szülök, talán túl sem éli (szívritmuszavara volt, de ezt akkor nem tudtuk, csak 2 órán keresztül 270-nel vert a szíve a hasamban és ki is kapták rögtön - azért sejtettem a műtétet, mert már egy ilyenünk volt előtte pár nappal és azt megtudtam, ha még egy lesz, akkor azonnal kiveszik, de akkor azt hitte mindenki, hogy ennyi volt és nem lesz több). És akkor az ember terhes volt és aztán nem volt terhes, lett egy babája, ahogyan te is írtad. És hol van az átemenet? Talán, aki az elsőt is császárral szüli így, annak nem hiányzik annyira,nem tudja, mi hiányzik, de így, hogy átéltük a csodát már, nagyon nehéz a helyére tenni a dolgot (leginkább a hirtelen "szülést"). Nekem még sokkal később (1 év után) is voltak ilyen érdekes gondolataim erről, hogy a helyére kell tennem a dolgot. Viszont eljutottam oda, hogyha lesz harmadik, akkor úgyis császár lesz és nem bánom.
Nekem nagy mázlim, hogy sok gyerekorvosunk van a családban és az egyik az 1-es női klinikán gyerekorvos és ő is ott szült császárral, így nagyon jól felkészített engem erre a futószalag érzésre (már az elsőnél, akkor azt hittem,tuti császár lesz, de nem lett). Mivel tudtam, hogy kb hogy zajlik, nem akadtam ki ezeken a dolgokon, de ha nem vagyok felkészítve lelkileg erre, akkor biztos nagyon bántott volna.

A másik, hogy írtad, hogy le akartak beszélni a harmadik babáról. Minket is le akar mindenki. Ugyanolyan érvekkel, amikkel titeket is. Téged mennyire befolyásolt ez, nem volt ezektől lelkiismeret furdalásod? Engem néha nagyon bánt és komolyan néha azt hiszem,hogy én vagyok ekkora hülye, hogy akarok még egy babát és ezzel veszélyeztetem az egészségünket. Aztán úgy érzem, butaság, ezt csak én tudom eldönteni, hoigy szólhatna bele más, de érzem,hogy sajnos néha felveszem ezeket, hátha én nem tudok valamit, amit mások igen alapon....

Majd írjál még, hogy hogy alakulnak a napjaitok! És még egyszer gratulálok Bulcsúhoz!

[kmolli]

Azt pedig, hogy manapság a praktikák átadásán túl, miért nincs hathatós orvosi segítség, azt meg nem értem. Pedig biztosan van segítség.

Az orvosok tesznek az egészre, nem is érdekli őket, hogy élsz-e egyáltalán szülés után. Nemhogy szoptatsz-e??? Még a legtöbb gyerekorvost sem, simán írják a tápot, a lényeg, hogy egyen a gyerek és kész, ha nincs tej, ne erőlködj, adjál tápot,pont.
Azt hiszem, az nagy baj, hogy két véglet van: vagy legyél ősanya és áldozz fel mindent, hogy szoptathass vagy legyél modern nő és adjál tápot, amint nem evett egyszer eleget ciciből. És a középutat senki sem hirdeti... hogy meg kell tenni bizonyos dolgokat, hogy legyen tej, ha nincs, de nem szabad egyből tápot adni, ugyanakkor van egy határ, amikor azt kell mondani, hogy innentől lehetsz ősanya ugyan, de ha nem vagy az alapból, akár érdemesebb lenne mindenki lelkibékéje érdekében tápot adni. Kevés ilyet hallok orvostól, nővértől, védőnőtől...

[szandimon]

Lehet megköveztek, de én egyáltalán nem bánom, hogy Szanda császárral született. Előtte 5 hét kórházi bennfekvés és izgalom, hogy a rengeteg dilibogyótól amit kapok, a babu még jól van benn? Arra már igazán nem vágytam, hogy még esetleg 10 órát vajúdjak úgy, h senki sem foglalkozik a cukrommal....ezek után. A műtét alatt és után sem foglalkozott vele senki, még az inzulint is a férjem adta be a 24 órás megőrzés alatt. Ilyen ellátás mellett inkább a RÖVIDEBB császár mellett szavazok másodjára is, de való igaz, hogy lehet azért látom így, mert nem tudom minek is kellene hiányozni, ahogy írtátok. Amikor a babát elém tették pár másodpercre, tényleg furcsa helyzet volt. Velem még azt is elfelejtették közölni, hogy a baba az intenzívre került. Csak vártunk, vártunk. De oly semmik ezek az élmények már ahhoz képest, amit egy baba nyújtani tud!!! ))

[vighkata]

Az orvosok tesznek az egészre, nem is érdekli őket, hogy élsz-e egyáltalán szülés után. Nemhogy szoptatsz-e??? Még a legtöbb gyerekorvost sem, simán írják a tápot, a lényeg, hogy egyen a gyerek és kész, ha nincs tej, ne erőlködj, adjál tápot,pont.
Azt hiszem, az nagy baj, hogy két véglet van: vagy legyél ősanya és áldozz fel mindent, hogy szoptathass vagy legyél modern nő és adjál tápot, amint nem evett egyszer eleget ciciből. És a középutat senki sem hirdeti... hogy meg kell tenni bizonyos dolgokat, hogy legyen tej, ha nincs, de nem szabad egyből tápot adni, ugyanakkor van egy határ, amikor azt kell mondani, hogy innentől lehetsz ősanya ugyan, de ha nem vagy az alapból, akár érdemesebb lenne mindenki lelkibékéje érdekében tápot adni. Kevés ilyet hallok orvostól, nővértől, védőnőtől...

Tudod Molli, én nem vagyok egy begyöpösösött, konzervatív lélek, épp ezért nem díjazom a bezzeg az én időmben kezdetű demagóg szöveget sem. De most mégis ez van bennem. Mit mondjak?, az én időmben a dokik a szülés után is odafigyeltek, és nem csak az én orvosom, hanem az összes vizitelő orvos mindenkitől megkérdezte, hogy van-e teje, elég-e, ha nem elég, akkor a többi anyuka tejéből jut-e? (Akkor is a lefejt tejet a koraszülött osztályra vitték, a maradék jutott a rendesen szült anyukák gyerkőceinek.) Szóval valóban figyelmet kaptunk minden tekintetben, és azok az anyukák is, akiknek nem volt saját orvosuk.

Sajna tényleg azt tapasztalom az ismerőseim körében, hogy ma már a 3. napon szélnek eresztik a kismamát, aztán boldoguljon ahogy tud. Még kontrollra se kell visszamenni néhány hét után. Nálatok hogy van ez? Van egyáltalán szülés utáni kontroll 3 és 5 hét után? Vagy tényleg minden a mamára és a gyerekorvosra van bízva?

Talán nincs mindenhol ez az elhidegülés, de én is úgy látom, hogy ez lett az általános. Pedig ez biztos nem pénz, vagy saját orvos kérdés.

Ami hiányzik az egészségügyből, azt talán itt a fórumon tudjuk pótolni egymásnak, akár 20 éves, akár néhány napos tapasztalatról van szó. Az ősanya pedig bennünk van, mert a kis jövevény biztonsága a legfontosabb számunkra. Akár szoptatásról, akármi másról van szó.