Dr.Info - Egészség és Életmódmagazin

Cikkek
Betegségek
Receptek
Intézmények
Közösség
Ma Iván napja van. Holnap Vilmos napja lesz.
A+ A A-

Puzsér Róbert: „Az erős, szubjektív vélemények ütköztetésében hiszek!”

Puzsér Róbert: „Az erős, szubjektív vélemények ütköztetésében hiszek!”Augusztus közepe van. Kiszáradva álldogálok a Komjádi uszoda bejáratánál, miközben veszettül zsibbadok: édes istenem, mi ez a kilencven fokos nyári hőség, ez a nyelvtapasztó forróság?! Jajj, de utálom! Itt pusztulok szomjan a Duna és egy uszoda közt, igaz, víz közelben szomjan halni legalább stílszerű. Azért kicsit még küzdök, tudatosan kúszom gondolatban Puzsér Róbert műsorvezető honlapjára – hogy rárugózzak az előttem álló beszélgetésünkre.

Ettől viszont nyílt színen, spontán röhögni kezdek. Jó ideje többen figyelnek. Apropó, maguk látták már? Nézzék csak végig, érdemes! Telefonálnom kéne Robinak, hogy inkább feltűnés nélkül araszoljon majd el mellettem, mert velem mutatkozni ma kész ciki lesz. Késő, megjött. Na, mindegy, vízhívó modul kikapcs, diktafon bekapcs, interjú indul, hogyaszongya...

Pörgős vitaparti Puzsér Róbertel, a Radiocafé 98.6 műsorvezetőjével

Robi, nekem rohadtul tetszik honlapod!
– Köszönöm! Igyekszem rajta nem öncélúan jelen lenni.

Mi?
– A mai magyar nyilvánosság egy kifejezetten szégyenletes közeg. Ha olyasmit és úgy közölnék, amit és ahogyan mások, akkor aztán semmi mentségem se volna arra, hogy részt veszek a média-haláltáncban. Úgy gondolom, hogy aki ebben a világban bármennyre is jelen van, az jogosan ezt csak akkor teheti, ha formában és tartalomban egyaránt olyasmit kínál, amit más nem, miközben valami önmagánál fontosabb tartalomnak az eszközévé formálja magát.

Szimpi, amit mondasz, viszont a honlapod te magad vagy, odakapcsolni a média egészét tévút volna...
– Szerintem minden média, ami köznyilvánosság, nem csak a rádió vagy a tévé, én pedig minden fórumon ezekhez az elvekhez tartom magam. Szerinted a magyar médiában ki mit közöl?! Ha jól megfigyeled, semmit. Az idejét se tudom, mikor hallottam valakit önmagán kívül bármiről is szólni! Lilu például annyit mond: Lilu. Csonka Picit kérdezheted, mi újság, azt fogja rá válaszolni, hogy Csonka Pici van. Ez lesz az állítás. Utána jön Boros, és közli: Boros. Mire Bochkor feleli: Bochkor! Most akkor ezek után még jöjjek én, és mondjak annyit, hogy Puzsér?! Nem, én szeretnék ennél valami érvényesebbet állítani. Szerintem az, hogy megszülettem 35 éve, jó esetben élek tovább ugyanennyit, közben eszem, iszom, ürítek és szexelek, végül meghalok, ez teljesen érdektelen, mellékes dolog. Mitől lennék én magam érdekes állítás?! Miért is kellene rólam beszélni, holott önmagában az, hogy Puzsér nem volt fontos, és sosem lesz az?! Nekem azt, hogy Puzsér, méltó tartalmak eszközévé kell formálnom. Amit a kollégáimmal az elmúlt évek során próbáltam illetve próbálok elkövetni négy-öt tévécsatornán, két rádiófrekvencián, különböző blogokon és egyéb netes felületeken, nos az inkább közszolgálati, semmint kereskedelmi tartalomszolgáltatás. Mi legalábbis ilyennek szeretnénk látni a közszolgálatot.

Miért?
– Mára sajnos az úgynevezett médiaszemélyiségek közül igen sokan estek a kontrollvesztés mély vermébe. Ezért elsősorban az a kritikátlan, agyatlan „sztárolás” a felelős, ami minden kulturális normát alulmúl! Mindenki címlapon égeti magát, aki főzött vagy sem, balhézott vagy sem, válik vagy sem. Az egész média-világunk sajnos két, alapvetően hibás úton jár. Az egyik vonal az önfeledt, ordenáré semmit mondás iránya, ezt láthatod például az RTL Klub reggeli műsorában.

Jaja, ahol beszélgetnek beszélgetés nélkül. Nincs mit mondaniuk, de elmondják...
– Hát, valahogy úgy. A másik vonal pedig az úgynevezett közszolgálati médiaszolgáltatás, amely igyekszik önmagát rendkívül objektívnek és mértékadónak beállítani, holott húsz évnyi, központilag vezérelt politikai-közéleti beszéd ismeretében jól tudjuk, hogy objektív újságírás nem létezik! Az úgynevezett objektivitás nem más, mint egy beszédmód, amely a pártatlanság látszatát hivatott kelteni. Már attól a ténytől, hogy én mutatok be valamit, az menthetetlenül szubjektívvé válik. Az már újságírói etika kérdése, hogy ezek után ezt objektívnek láttatom-e. Az itthoni közszolgálati modor emellett arra is képtelen, hogy tömegekkel valódi kapcsolatot találjon, mivel annyira „objektív”, hogy nem tud személyes hangot megütni velük. Ez az irány például a Kossuth rádió világa. Én mindkét irányzatot tudatosan elutasítom.

Miért?! Én egész nap tudom hallgatni a Kossuth rádiót, egyszerűen imádom...
– Persze, mert te értelmiségi vagy! De ez mindössze egyetlen társadalmi réteg. Mi a kollégáimmal viszont mindenkit meg akartunk és meg akarunk szólítani, és ha ez valamiféle kulturális misszió, hát akkor az! Egyaránt beszélni akarunk az egyetemi tanárhoz, a taxisofőrhöz és a szobafestőhöz. Szóval, tényleg az elképzelhető legszélesebb társadalmi merítésre gondolj! Olyan intellektuális tartalommal akarunk szólni, ami leköt egy MTA-tagot, de olyan nyelven, amit megért az utca embere, mondjuk egy szakmunkás is, mindeközben pedig olyan személyes átéléssel, ami utat talál az akadémikus és a szakmunkás mögé, az emberhez. Ilyen irányvonal ma Magyarországon nincs, ezért mi fél évtizede azon dolgozunk, hogy legyen. Nem hiszek abban, hogy megszólítjuk – mondjuk árvíz-ügyben – a Vízügyi Illetékes Elvtársat, és ő majd elmondja nekünk az igazat, a követendőt, a mértékadót, a hivatalosat...

Akkor miben hiszel?
– Az erős, szubjektív állásfoglalások ütköztetésében.

Na, ezt még egyszer...
– Úgy gondolom, hogy a médiában az erőteljesen és szenvedélyesen megfogalmazott véleményeknek kell ütközniük, határozott irányvonalak mentén, mert én a markáns, személyes véleményben hiszek. Hangozzon el egy vita pro és kontra erős érvekkel, a nézőnek, hallgatónak pedig igenis kelljen gondolkodnia, foglaljon állást, ne tudjon, és főleg ne akarjon semleges maradni. Ha minket hallgat, az számára legyen intellektuális kihívás, késztesse társadalmi diskurzusra, ne tömjük be a pofáját az általunk diktált véleménnyel, hogy nesze, hülye paraszt, ezt zabáljad, ez a frankó. Szerintem az embereknek három, alapvetően jogos elvárásuk lehet a médiával szemben. Az, hogy közérdekű, közérthető és független legyen. Nos, nálunk az a helyzet, hogy ami közérdekű, az nem közérthető, és ami közérthető, az nem közérdekű, más szóval, amit érdemes lenne elmondani, azt nem értjük, amit viszont érthetően mondanak, azt meg minek! Függetlenségről meg ne is beszéljünk...

Jó, ne beszéljünk, hiszen mindig az diktál, akitől a pénz jön. Ennyit a függetlenségről... Az átlag magyar végigröhögi a honlapodat. Azokat a kis remekműveket ott egyedül alkottad?
– Nem, én csapatjátékos vagyok.

Azért nyilván sokat röhögsz, míg készülnek ezek a filmek, dalszövegek...
– Hát hogyne! Úgy indul, hogy az embernek akad egy jó ötlete, amin sokat röhög. Film, dalszöveg vagy egyéb csak később lesz belőle. Én mindent sokáig verbalizálok magamban, és csak akkor születik meg bármi, amikor kimondom, mert én a nyelvben élek.

A családodról keveset tudunk...
– Azért, mert mások számára ez aligha érdekes. Kétlem, hogy bármi következne belőle...

Na, ne hülyéskedj, nagyon is fontos, hogy ki milyen háttérből jön! A szülő akaratlanul leél előtted egyfajta példát, amit aztán követsz vagy nem...
– Jó, hát persze, hogy ilyen szempontból fontos a hátterem. De mondd, hallottál már olyat, aki a médiában szidja a saját anyját?!

Hallottam!
– Na, ne mondjad már! Tuti, hogy mindenki ömleng, hogy „Az én anyám áldott jó asszony, rengeteget tanultam tőle, meg az otthon melege, meg a biztos családi háttér...” Most rakjak ezek mellé én is valami hasonlót? Jajj, nemááár! Tényleg ilyenekről akarsz velem beszélgetni?!

Ilyenekről is, de ha nem, hát nem... Másszunk vissza a honlapodhoz, mert mély bipolarizációt hagyott bennem. Röhögtem és dühöngtem rajta egyszerre. Ha lenne saját stábod – ahogy nincs – milyen témákról forgatnál még kisfilmeket?
– Hú, nekem nagyon „bassza a csőröm” a reklámszakma, a marketing-vonalra mindig szívesen megyek rá! Ma Magyarországon a cégek világának nincs kritikája, minden és mindenki felett állnak, hiszen szinte minden pénz tőlük származik. Ezért ők ma az uralkodó kaszt. A marketing pedig az ő propagandájuk, mely lassanként a mi mindnyájunk közös nyilvánosságává, az emberiség egyezményes nyelvévé válik. Döbbenetes az emberi tudatnak az a fajta gyarmatosítása, ami manapság zajlik, és még csak nem is bármiféle ideológia mentén, hanem kizárólag a kapzsiság szellemében! Eközben önbizalom hiányos emberek tömkelege akar megfelelni a mások kapzsisága által támasztott elvárásoknak. Szükségtelen árucikkeket fogyaszt, hogy boldog legyen, aztán magát fogyasztja, hogy vonzó legyen. Csörgeti a luxuskocsi kulcsát, belül pedig szorong, hogy nehogy leleplezzék.

Magyarul hiteltelen...
– Hiteles ember ugye az, aki nem akar másnak látszani, hanem annak, ami. Sem jobbnak, sem többnek. Aki elfogadja a saját helyzetét, rendben van önmagával, legyen akár segédmunkás, akár egyetemi tanár. Szerintem nagyon nehéz és veszélyes olyasmiről beszélni, hogy valaki jó vagy rossz ember, könnyebben kezelhető mérce az, hogy hiteles-e vagy sem, és ebből aztán rengeteg minden következik.

A cikk a reklám után folytatódik

 

A Forrás című könyvben nagyon mély húrokat pengetsz meg erről a témáról is...
– Hú, látom, te nagyon felkészültél belőlem!

Nem bulvárlaptól jöttem, bocs... Az a dolgom, hogy felkészüljek a beszélgetésre, nem?
– De! Szóval folytatva, bizonyos emberek mérhetetlenül szorongva élnek...

Robi, ez halálfélelem is lehet, nem feltétlenül a kapzsiság kiszolgálásának lelki tusája...
– Hát, valahol minden félelemnek a halálfélelem az alapja, ez tény, legalábbis itt nyugaton. Keleten meg az újraszületéstől tartanak, ott inkább életfélelemről beszélhetünk. Azt hiszem, hogy a sok státusz-szimbólum – mint a trendi kocsi vagy a címlapokhoz igazított barátnő – azért fontos sok ember életében, mert át tudja tolni rájuk azokat a belső lelki terheket, amelyekkel önmaga nem bír el. Sokan belül hatalmas „zsákokat” cipelnek, amely „zsákok” a hazug szerepeiknek való megfelelés képtelenségéből keletkeznek. Görnyedeznek alatta, de ha van valamijük, ami őket magukat és a környezetüket meggyőzi arról, hogy egy jól kitaposott ösvényen járnak, arra az ilyen lelki terheket, „zsákokat” át lehet rakni...

Tehát az ember manifesztálhatja valamiben, valakiben a lelki nyomorát...
– Nem a nyomorát, hanem az önigazolását, ami a nyomorúságára adott válasza. Figyeld meg, hogy a mai kor mennyire nagy hangsúlyt helyez arra, hogy nyertesnek látszódj! Ez a trend szoros kapcsolatot ápol a piaci darwinizmussal, vagyis a kapitalizmus szellemének mélyén rejlő fasizmussal. Jelen korunknak ez a meghatározó irányelve, főleg itt a Balkánon, ahol a kapitalizmus kulturális hagyományai sincsenek meg. Az előző rendszerben adott volt a kollektivizmus, ami működött, ahogy működött. Jött a rendszerváltás, ami aztán nem csak demokratizáló, de individualizáló hatással is járt, vagyis mindent a tűzre hányt az előző rendszerből, még azt is, amivel lehetett volna valamit kezdeni. Nos, a kollektivizmust nem biztos, hogy ki kellett volna dobni, mert a rendszerváltást egy rendkívül öncélú, minden közösségi szellemet kioltó ego-téboly követte, ami mára társadalmi és magánéleti téren egyaránt megnyilvánul. Jelenleg az a diktált életelv, hogy „légy nyertes, különben az aluljáróban fogsz kikötni, és senki sem fog sírni utánad!” Ha pedig ezt tagadod, abból nem az következik, hogy egyetemesebb erkölcsi elvek szerint élsz, hanem, hogy egy naiv balek vagy, aki képtelen az alkalmazkodásra. Szerintem ehhez a helyzethez háromféleképpen lehet viszonyulni. Az egyik lehetőség, hogy az uralkodó szellem motorja vagy, vagyis nyertes bármi áron. Másik lehetőség, hogy mindenbe beletörődve sodródsz. De megteheted azt is, hogy tagadod ezt a törvényt, és tudatosan szembemész vele, annak ellenére, hogy ez a korszellem. Mondjuk úgy, hogy valamiféle örökkévalóból meríted az identitásodat, a szellemi viszonyulásaidat. Hiszen van olyan, ami ezer évvel ezelőtt már volt, és ezer év múlva is lesz, és tudjuk, hogy ez nem a kapitalizmus. Vagy mondjak tízezer évet? Ilyesfajta gondolati háttérrel mindig nyugodtan mehetsz szembe az adott korszellemmel, csakhogy ezt sajnos kevesen vállalják fel, mert a többség képtelen különbséget tenni az outsiderség és a lúzerség állapota között. Csak nyertes-vesztes paradigmában gondolkodnak, így aki kívül áll, azt eleve vesztesnek tartják, hiszen ha az illető nem lenne az, akkor biztosan ott trónolna a tápláléklánc csúcsán. Én tagadom ezt a megközelítést.

Sokan élnének, gondolkodnának úgy, ahogy te, ha tehetnék! Örömmel vállalnák a kívülálló szerepét, csak nem lehet, mert a csekket és a gyerek ebédjét be kell fizetni.
– Jó, de ebből nem kell szellemiséget gyártani! Értem én, hogy kell a pénz, de ebből ne következzen az, hogy valaki elveszíti miatta az önreflexióját, a méltóságát vagy az emberségét! Miért fogadjam el az egzisztenciális szorongást világtörvénynek?! Főleg úgy, hogy a legtöbb esetben nem is szükségletekből, hanem szociális mintákhoz való igazodási kényszerekből fakad!

Puzsér Róbert

Hívő vagy?
– Nézd, olyanfajta atyai Jóistenben, aki beleavatkozik a személyes életünkbe – jót adva, mikor jók vagyunk, és rosszat, ha rosszalkodunk – nos, olyanban nem hiszek. Viszont két dolgot biztosan tudok. Semmiben sem vagyok biztos, csupán ebben a két dologban. Az egyik az, hogy valami van. Kizárt dolog, hogy semmi sincs! Hiszen, ha ez a világ csak illúzió, egy maja-fátyol, és esetleg vetítve van valahonnan, akkor is léteznie kell annak a valaminek, ami ezt idevetíti vagy ahonnan ez idevetül. A másik, amit biztosan tudok pedig az, hogy ez a valami, ami van, ez egy. Nem kettő, három vagy több, nincs benne különállás, mint ő és én, hanem a Világmindenség valójában egy. Hiszen végtelen, a végtelen és az egy pedig ugyanaz a szám. Én ezt az Egyet hívom Istennek.

Akkor hol marad a személyre szóló szeretet, ami Isten lényege?
– Isten énszerintem nem úgy szeret, hogy az a tette vagy a tulajdonsága lenne, hanem Ő maga egy szeretetközösség, egy összetartozás. Mi mindannyian az Ő részei vagyunk. Ahogyan a sejtjeid összeállnak egy emberré, úgy állunk össze mi közösen azzá az Eggyé, aki, vagy ami van. Szerintem Isten ugyanúgy nem szereti külön-külön az embereket, ahogy te sem szereted külön az alkotórészeidet, hiszen annak nincs semmi értelme. Neked lefelé, a sejtjeid felé nincs értelmed! Ugyanígy Istennek felénk lefelé sincs. Ez azt jelenti, hogy Isten nem szeret, hanem ő maga a működésben lévő szeretet, a mindenség és mindannyiunk összessége, ahogy te magad vagy a sejtjeid összessége. Vajon te úgy viszonyulsz önmagadhoz, hogy „drága kis sejtjeim, úgy szeretlek titeket? Nem. Úgy gondolom, Isten sem így viszonyul hozzánk. Azt hiszem, hogy Istenben mi sejtek vagyunk, és mind, együtt tesszük ki Őt.”

Ezt az Ószövetség úgy fogalmazza meg, hogy Vagyok, aki vagyok: Maga a lét.
– Igen.

Robi, te milyen sejtnek identifikálod magad Istenben?
– Mentális síkon? Fehérvérsejtnek. Vadászok az általam veszélyesnek vélt társadalmi baktériumokra, vírusokra. Hú, ez elég nagyképűen hangzik, inkább maradjunk annyiban, hogy igyekszem nem ártani, nem ráksejtté válni. Azt akarom, hogy senkinek se kelljen szenvednie miattam. Amennyiben használnom nem sikerül, legalább ártani nem szeretnék...

Azért az általad képviselt irányzatnak, ostorozásnak nagy hátulütője, hogy a végén te magad rákosodhatsz el, annyit szemléled a negatívumokat. Hol marad az életöröm?
– Jaj, hát ez egy közéleti szerep, kár lenne ezt a magánemberrel azonosítani! Én civilben úgy gondolom, hogy eléggé önfeledt és laza vagyok, csakhogy az szerintem nem média-teljesítmény, így sosem lesz belőle műsor. Ha lenne, akkor abban a műsorban én is mindössze annyiról szólnék, hogy Puzsér. Különben bevallom, hogy nekem őrületesen nagy egóm van, és ennek a lebontása az én életem legnagyobb kihívása. Az a célom – mint már korábban mondtam –, hogy eszközzé bírjam alakítani, hiszen az egómból közléskényszer fakad, így aztán rendkívül szubjektív és határozott módon tudok elég sok jelenséggel kapcsolatban véleményt megfogalmazni. Fontos, hogy aminek a nevében, jegyében szólok, az valami közös, nagyobb horderejű dolog legyen annál, mint mondjuk a szaros fizetésem vagy az értem rajongó hallgatók fétise...

Téged ez tesz boldoggá?
– Többek között ez. Meg nyilván a magánéletem. De szeretem a focit, a jó filmeket és az anyámat is, bla, bla, bla... Ilyeneket mondhatok még, mint ahogy bárki. Megint erről akarsz velem beszélgetni?

Á, veled ez már az első körben se jött be, tehát inkább váltok. Rengeteg tabut döntesz le, például váltig állítod, hogy bárki nyílt színen hordhasson horogkeresztet. Szerinted mit érez ilyenkor az olimpiai bajnok úszónőnk, aki úgy kerülte el a náci haláltábort, hogy sárga csillagostól fellépett egy villamosra, mert mindenáron olimpiát akart nyerni?
– Jaaaj... Na, jó. Az olimpiai bajnoknő nyilván nagyon félhet ilyenkor. Ez érthető. Viszont nem védheted meg a bajnoknőt azon az áron, hogy másnak a szabadságát korlátozod!

Ez hülyeség! Egy társadalom csak úgy tud együtt élni, ha betart bizonyos szabályokat. Mondjuk olyat, hogy a tagjai nem hordhatnak önkényuralmi jelképeket a hetes buszon...
– Én ahogy egyéni, úgy közösségi szinten sem hiszek a lefojtásban. A te logikádat követve akkor mi van a Terror Házával? Zárjuk be, vagy romboljuk le, csak azért, mert még élhetnek azok, akiket ott valamikor megkínoztak, és zavarja őket a látvány? Muszáj lenne végre valóban végigjárni, végigkínlódni a társadalmunknak a feldolgozás útját, mert máshogyan nem megy!

Úgy, miként a németek tették?
– Pont úgy! Ez fájdalmas folyamat, de nem is a jó közérzetünkről szól, hanem a történelmi sérelmeink, neurózisaink, félelmeink elhordozásáról. Közös munka, amelyben az államnak nem az a feladata, hogy az újfasisztát megfossza az identitásának jelképétől, hanem, hogy megakadályozza azt, hogy esetleg elődei példáját követve újra tettlegesen bántani tudja azokat a csoportokat, akiket ez az ideológia valamikor már a haláltáborokba küldött. Az olimpiai bajnoknő védelme őróla, a bajnoknőről kell, hogy szóljon, köré húzzon az állam védővonalat, és ne másokat gátoljon az elemi jogaikban, ami ez esetben a náci jelképek viselete. A Hitler-korszak a történelmünk része, azt elfojtani hosszú távon nem lehet, rövid távon nem szabad! Ezeknek az újfasisztáknak a döntő része eleve nagyon érzelemszegény háttérből jön, sokszor alkoholista szülők elől menekül a „rend” és „fegyelem” világába, a legtöbb esetben ő maga is áldozat. Butaságból és dühből csapódnak sokan ilyenfajta ideológiai csoportokhoz, hiszen egyszerű kérdéseik vannak, amelyekre egyszerű választ várnak, aztán találnak, ahol találnak... Nem kezdhetjük el most őket ütni-vágni, a mai bőrfejűeken állva bosszút több generációval előttük élt nácik bűneiért! Ennek az általad említett úszónőnek anno másokra hivatkozva sárga csillagot kellett hordania, megfosztották az emberi jogaitól. Akkor mi most az úszónőre hivatkozva fosszunk meg megint másokat azoktól? Tehetjük, de ez esetben nem vagyunk különbek, mint akik ráparancsolták az úszónőre valamikor azt a csillagot, nem? Szerintem az embereket hagyni kell úgy élni és megnyilvánulni, ahogyan szeretnének. Szabadon. Ez alapvető emberi jog, és kiterjed nácira, komcsira, de az áldozataikra is. A szellemi ellenlábasaim véleménye ugyanolyan értékű, mint az enyém, ez a lényeg!

Jézusom... és hol a határ?
– Az egyes ember méltóságánál, biztonságánál, amely nem jelentheti egyúttal mások méltóságának, biztonságának a sérelmét! Úgy nem védhetsz meg senkit, hogy azzal mást sértesz! A jelképek használata pedig elidegeníthetetlen jog! Emberjogi szempontból az olimpiai bajnoknő nem lehet fontosabb, mint az a kopasz, lakótelepi suttyó, aki náci jelképeket visel. Mindkettőjük szabadsága egyenértékű! Se szimbólumokat rajuk erőltetni, se róluk leparancsolni nincs jogunk!

Robi, ebben sosem fogok melléd állni, mert szerintem valakit nem csak úgy lehet bántani, hogy konkrétan haláltáborba küldöd. Lehet úgy is, ha folyton emlékezteted arra, hogy valamikor oda volt küldve, és akadnak olyanok, akik megint oda kívánnák, aztán gázt nyitnának rá... Ebben nincs, nem lehet megbocsátás, megváltás, feloldozás, ez minden formájában, megnyilvánulásában emberiség elleni bűntett!
– Nem gondolom, hogy ez ügyben az állam tehet bármit, főleg erőnek erejével. Nem hiszek a közösség-jobbító intézkedésekben, a társadalmat szerintem nem lehet sem feloldozni, sem megváltani, ugyanis nincs lelke. Megváltani csak az egyes embert lehet. A kegyelem az egy ember jussa, nem a nemzeté, a társadalomé, a neonáci csapatoké, hanem csakis az egyéné. Ezért sem hiszem, hogy az államnak be kellene avatkozni efféle társadalmi folyamatokba.

Jó, de szabadjára engedni se illene! Mondjuk tény, hogy valódi társadalmi rend mindig csak diktatúrában volt, ami pedig nálunk zajlik, az szimpla káosz – a szabadságra hivatkozva...
– József Attila írta, hogy „ahol a szabadság a rend, mindig érzem a végtelent”. Az egyén szabadságából fakadó társadalmi struktúra az, amit én ebben a józsef attilai értelemben követendőnek vélek. Szabadsága, joga pedig az újfasisztának is van.

Továbbra sem értek egyet veled! Nos, kíméletlenül nehéz lesz nekünk, magyaroknak rátalálnunk majd a valódi szabadságra, rendre, önmagunkra...
– Tudjuk, hogy a világon minden elmúlik, persze az elmúlást kivéve, es ez nagyon vigasztaló gondolat. Gondolj bele, ha nem volna halál, akkor a szegény örökké szegény, a vak örökké vak, a béna örökké béna maradna, és sosem lenne vége a szenvedésnek. Nyilvánvaló, hogy az is véget ér majd, ami mostanában Magyarországon zajlik, és egy nap úgy gondolunk majd vissza rá, mint a történelmünk egy igen sötét és romlott korszakára.

Robi, úgy legyen!

Fajkusz Lory

Puzsér Róbert videója a pesti alternatív értelmiségről

www.puzser.hu

A hét mesterlövésze a RadioCafé 98.6-on

Kapcsolódó kifejezések: Fajkusz Lory  Puzsér Róbert  RadioCafé 98.6 
© Copyright 1993-2014 Dr.Info All Rights Reserved! / Minden jog fenntartva!