Új megközelítés az anorexia nervosa diagnosztizálásában
Kategória: Elme- és idegrendszer Készült: 2012. január 13. péntek, 13:01 Írta: MP
A Sydney Egyetem kutatói új oldalról közelítik meg az anorexia nervosa néven ismert kóros evészavar diagnosztizálását. Ez az új megközelítésmód elősegíti a betegek kezelését és felgyógyulását, valamint csökkenti a közegészségügyi rendszerre rótt terheket.
Egy, a Sydney Morning Heraldban megjelent cikkben Stephen Touyz professzor (Sydney Egyetem Evészavar és Étkezési Rendellenesség Központ) ismertette az anorexia nervosa súlyossági stádiumok szerinti beosztásának módszerét. „Jelenleg a legtöbb esetben az anorexia nervosa már csak rendkívül súlyos esetekben kerül diagnosztizálásra” – mondta el a professzor. „Mire a betegséget diagnosztizálják, az anorexiának általában már látható jelei is vannak, ami súlyos betegségre utal. Ebben a stádiumban a betegek 20 százaléka már akár bele is halhat az evészavarba.”
Touyz professzor módszerével azokat a pácienseket is lehet diagnosztizálni, akik már láthatóan betegek, de nem felelnek meg a betegség diagnosztizálásához szükséges összes kritériumnak. A korai diagnózis különösen a felnőtt anorexiás betegek kezelési lehetőségeinek limitáltsága miatt fontos. Rengeteg kórházban vannak ugyanis direkt a kamasz betegek ellátására szakosodott osztályok, a felnőtt betegek számára azonban az állami kórházi intézményekben csak nagyon korlátozottak a lehetőségek.
A cikk a reklám után folytatódik
„Ezek a betegek legtöbbször csak magánkórházakban tudják orvosoltatni a problémáikat, amire rengeteg pénzbe kerül. Korai diagnózis esetén viszont elkerülhető a kórházi ápolás” – nyilatkozta Touyz professzor, aki szerint az új beosztású diagnosztikai modell a nyilvánosság figyelmét is segíthet felhívni az anorexia nervosa betegségre.
„A kevésbé súlyos tünetekkel élő anorexiás betegekre általában a »nem meghatározható evési rendellenesség« címkét ragasztják az orvosok és a közvetlen környezetben élők” – tette hozzá Touyz. „Ha már ezeket a betegeket is anorexiásnak tekintenénk, a betegek környezete is képes lenne felmérni a betegség súlyosságát.”